Egy rövid

Egészen sokáig nem értettem, miért mondja G., hogy a gyerekei a legintenzívebb tükrei.
Egy ideje értem.
Sokszor el is szégyellem magam, és olyan igazán rajtakapottnak érzem magam ezek miatt az elejtett mondatok miatt, amikről valószínűleg csak én tudom, hogy mennyire az én hangomon szólnak.
Hol az egyikükből, hol a másikukból, Hannából a leggyakrabban.
Olyankor gyorsan eszembe jut, hogy ez a jelen, de sosem késő átfésülnöm magamban magamat, és Lelle már csupa szépséget fog visszhangozni majd.
Ritkán, de megesik, hogy amit hallok, az büszkeséggel tölt el.
Hazafelé az autóban Lelle kiabálása miatt nem hallották hátul a mesét, Áron úgy gondolta, a leghatékonyabb, ha ráüvölt Lellére, maradna már csendben.
Mikolt reakciója volt a melldülledésem oka, pedig aztán tőle semmi ilyesmit nem vártam, mondjuk semelyik irányba, de ma kiderült, kétségkívül szivacs ő is. Azt mondta, hogy:
- Áron, attól, hogy rákiabálsz, nem lesz jobb, és nem fog megnyugodni, csak jobban sír majd. Ne kiabálj vele, hanem szépen kérd meg, hogy maradjon csendben.
Hogy ezután sem lett csend, igazán nem Mikolton múlt. :)