Új hét, új világ

Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.