Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.
Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...
A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.
Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.