Az első gyertya

Megünnepeltük Dani születésnapját.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg.
Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.
Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is.
Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.
Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.
Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is.
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér majd ide rendben a karácsony.
Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.