Virrasztás ha nem is hasznosan

Mióta nincs lcdm, lassabb az online élet. Nem lehet bárhová csak úgy elhurcolni a laptopot, a drót hossza szabja a határt. A kötöttség zavar is, meg nem is, a munkáknak árt, a gyerekeknek no meg a blogolásnak használ. Hamarabb is fekszem, de háromnaponta kell egy kilengős éjjel, úgy tűnik az alvászavar zsugorodik, de még tartja magát.
Aztán van még titkom is, de négy után árulom csak el. Nem gyerek.
Nos az egyik mondanivalóm az volna, hogy olvassátok Esztert.
A másik pedig, hogy rájöttem, hogy nemcsak a hosszú órák számítanak kettesben töltött időnek, hanem azok a kizárólagos pillanatok is, amikből jut egy napra több is. És ettől olyan nagyon jó kedvem lett.
Ma este Mikolt kicsit beverte a fejét. Másodszor, mert egyszer leesett a cseresznyefáról (sapka, bálelt, polárkapucni, meg a kabát, fél méteres hó, nagyon nem üthette meg magát, de megijedt persze), másodjára meg Áron kapta fel a lábait, ahogy ült a wc fedelén és épp vetkőzni próbált. Jó nagy dudor lett a fején, sírt is, vigasztaltam egy darabig, de nem szűnt a sértettsége.
Mesélni kezdtem, nememlékszem miről, és hirtelen abbahagyta a sírást.
Olyan meseszép volt a könnyes szemével, a kócos hajával, ahogy fentről nézett rám, hogy nem bírtam ki, hogy ne mondjam:
- Tudod Mimi, milyen gyönyörű kislány vagy?
Egészen elveszett a bókban, mosolygott, és fürdött a pillanatban. Én meg benne gyönyörködtem, meg abban, milyen ereje van a szavaknak.
Éjfél sem volt még, és Hanna megjelent az ajtónkban. A kicsik már épp elaludtak, Hanna meg csak állt a félhomályban, és megszólalni sem mert.
- Mi a baj Hanna? -kérdeztem halkan.
- Rosszat álmodtam.
Erre Dani is magához tért, és mondott valami okosat, mire Hanna elcsukló hangon suttogta:
- Azt mondtad, bármikor jöhetek...
Meg sem várta a befejezést, Dani maga mellé vette (ő van a legközelebb az ajtóhoz), de ott is csak folytatta:
- A mama mellé szeretnék menni...
Bepréselődött Áron meg közém, hármunk lába egészen összegabalyodott a takaróm alatt, szorította a kendőit, és amilyen kicsire tudott, összegömbölyödött. Egymáshoz ért a fejünk, a kezembe vettem a kis kezét, amivel a kendőibe kapaszkodott még mindig és mindenféle apróságokról kérdezgettem. Lassan enyhült a szorítás, éreztem, ahogy ellazul, már amennyire tizenöt centin az lehetséges.
Ahogy nemsokkal ezután a szobájuk felé mentünk kéz a kézben, már csacsogott, és míg bebugyoláltam a paplanjába, azt mondogatta, inkább megpróbál tündéreset álmodni.