December tizennégy

Egyszer valahol, valamikor megtalált egy mondat.
Mikor úgy érzem, hogy ellep a temérdek tennivaló, mindig eszembe jut.
Az ember hétszer többet bír, mint amennyit gondol, hogy elbír.
Mostanában sokszor, nagyon sokszor mondogatom magamnak, közben pedig kívülről figyelve magamat azt látom, hogy tényleg.
Valóban sokkal többet bírok, mint hiszem. Csinálom a dolgom, közben néha eláraszt a kétségbeesés, és úgy érzem, nem megy sehogyansem. Aztán mindig lesz valahogy (ez meg itt egy ügyes szépítés, nem megy ez olyan légiesen, mint amilyen könnyen leírható... van benne sírás, csapkodás, kiabálás is bőven), leginkább attól, ha minicélonként örülgetek egy egy apróbb sikernek, befejezett dolognak. A nap végére legtöbbször (magam sem mindig értem, hogyan) be tudom fejezni az aznapra tervezettet. Sokszor mondjuk úgy, hogy kettő előtt nem kerülök ágyba.
Ugyanakkor a lelkiismeret furdalás meg örökké kísér a mondat mellett... épp tegnap beszélgettem az ovis karácsonyi gyertyagyújtás után a református lelkésszel (egy anyagból gyúrtak bennünket, Péter épp olyan ember, akivel szívesen megosztok bármit... lehet, hogy ez lenne a lelkivezető szerepe?...), és szóba került az elégjószülőség. Viccesen kérdezte, hogy a kandalló előtt ülve babusgatni vágyom-e a gyerekeimet, és nem.
Illetve dehogynem, de hogy ezt épp nem tudom megtenni, hát üsse kő.
A minőségi idő, az az, ami hiányzik.
Hogy folyton csak azt hallom magamtól, várj egy kicsit, most nem tudom, csináld meg, megy ez már neked egyedül is.
Az én interpretációmban utcagyerekként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy legalább a fülem ott van, ahol ők. Dani csak annyit fűzött hozzá, hogy ha mindig ennyit dolgoznék, mint két hónap óta, akkor hamar fejreállna a családunk.
A humorom és a türelmem is fogytán, pedig elementáris szükség volna mindkettőre.
És olyan megmosolyogni való, hogy máááár megint ugyanott vagyok. :)
Persze nem teljesen, de ahogy a szavak kibuknak belőlem, az nagyon is ismerős.
Hogy közben a gyerek mellett dolgozó anyuka is lett belőlem, még nem régikeletű.
Szokni kell, új rutinokat kialakítani, de az is tisztán látszik, hogy az eredeti felállásban, amiben négy évesen mennek oviba, és ezidő előtt védi őket a gondoskodó anyai figyelem, nincs helye ennyi másba fektetett energiának.
Nem csak arról van szó, hogy ne tudnék mit kezdeni itthon magammal, ezért muszáj volt kitalálnom valami hobbit. Lelle júliusban két éves lesz, engem pedig nem várnak vissza sehová. A legszerencsésebb, ha abból születik némi bevétel, amit szeretettel csinálok.
Éppen csak azzal nem számoltam, hogy a karácsony előtti időszak ebben a műfajban is az egyik legintenzívebb.
Danit ritkán látjuk, akkor is lassan melegszünk egymáshoz, mi meg ő. Tele a feje, pörgeti a tányérokat, nehezen engedi el őket. Kevés az, amiből gazdálkodunk, leginkább lelkileg. Pedig mennyire nagyon szükség volna eltenni a gondokat, és odaülni a kandalló elé. Nem a gyerekekkel, egymással.
Nem tudom, mikor érkezünk meg végre, a karácsony csak egy apropó.
Ugyanazokat a köröket futom (nyilván nem véletlenül), még akkor is, ha az nem folytonos, hanem egy spirál. Látom, hogy mennyit tanultam, mennyit haladtam ebben az évben, és mégis van, amit másképp szeretnék.
Ami állandó, az a feladat.
Jelen lenni, elengedni, egyensúlyt találni. Szeretettel, derűsen.
Minden ugyanerről szól.