...

Nehezemre esik megírni ezt a bejegyzést.
A téma is nehéz, a sorokbafoglalás meg még nehezebb.
Kavarognak a gondolataim rettentő szürreálisan és képekbe még valahogy összeállnak, de mondatokká nem formálódnak sehogyansem.
Ha csak a tényeket írom, az pont semmilyen.
Ha meg ennél többet, keszekusza.
A téma a halál.
Nem beszélünk róla többnyire, mert kínos, mert elromlik a kedvünk tőle, mert senki sem tanította meg, hogyan is lehet ilyesmiről beszélgetni.
Szeretem, ahogy a gyerekek tapogatják, ízlelgetik, van benne egyfajta irracionalitás. Mintha kívül tudnának maradni a komolyságán, az ijesztő visszafordíthatatlanságán, az ismeretlenség okozta félelmeken.
Megértenek ugyan valamit, amit lehet ide oda gurítgatni, de abban a pillanatban, amint van fontosabb, elengedik és futnak tovább.
Nem tudom, hányadán állok a halállal. A sajátommal sem, másokéval sem.
Amikor elég közel kerül hozzám, akkor döbbenek csak rá, mennyire fogalmam sincs, hogy mi is ez. Hogyan kellene viszonyulnom. Ahhoz, aki elmegy, azokhoz, akik maradnak.
Leginkább azért nem (azon túl, hogy nagyon közeli személyt még nem kellett gyászolnom...), mert úgy érzem, hogy a halál az az esemény, amikor igazán kézzelfoghatóvá válik a különbség test és lélek között. A test megszűnik, és mégsem érzem, hogy aki meghalt, az megszűnt volna.
A temetés számomra egy olyan rítus, ahol megünnepeljük azt, akit itt már soha nem fogunk tudni megölelni. A teste nincs jelen, de az ember igen. Az idő az, ami feledtet, a közös élmények hiánya az, ami miatt messzebbre kerülünk egymástól, de alapvetően mindenki, akit ismertem, szerettem és már nincs, itt van velem, bennem.
A gyász önmagunkról szól. Egy részünk elvesztése együtt jár azzal, hogy újra kell definiálnunk magunkat enélkül a lényeges rész nélkül. Minél közelebb volt hozzánk aki elment, annál nehezebb ezt megtenni. Minél kevésbé tudjuk, hol van bennünk ez a rész, annál nehezebb. Aki nem formált, aki nem épült be igazán, azt könnyebb elengednünk éppúgy, mint azt, akinek a halálára fel tudtunk készülni, vagy azt, aki méltón fejezte be a földi életét.
Ma volt a temetés.
Éva az apai nagyapám második felesége volt, tőle kaptam a hegedűmet, talán miatta, meg nagyapám miatt volt egyértelmű, hogy zenélni fogok.
Gyerekként ritkán találkoztunk, de ezek a találkozások mindig meghatározóak voltak. Ma is érzem az illatukat, hallom a hangjukat, ezer apróságot tudnék felidézni, a Kléh István utcai nappali sarokszekrényén a londoni emeletes busz miniatűrjét éppúgy, mint azt a mozdulatot, ahogy minden külföldi turné előtt körberajzolták a lábam, hogy biztos legyen a cipő mérete.
Hallom a reccsenést, ahogy a lágytojás tetejét levágják nekem, és tökéletesen emlékszem, mekkorát kellett ugranom, hogy földet érjek a nagybőgős székről a Feketesas utcai próbateremben.
Itt van a szemem előtt Éva keze, a rövid körmei, ahogy beszéd közben ráteszi a mutatóujját a hüvelykjére, karikát formázva belőlük......
Pár éve gyakrabban találkoztunk, mint azután, hogy nagyapám meghalt.
Nyitott lett és útkereső, megjárta Indiát is spirituális indíttatásból, és ha találkoztunk minden alkalommal úgy éreztem, hogy rengeteget ad nekem azzal, ahogyan megmutatja, milyen szép, hogy az idősebb korunkban meghozott döntéseink is képesek megváltoztatni az életünket, a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat.
Aztán beteg lett, amit mindvégig derűsen viselt, és bár láthatóan harcolt az életért (mindig voltak tervei, sosem panaszkodott inkább csak rá-rácsodálkozott, hogy nehezebben mennek a hétköznapi dolgok), egy ideje elkezdte szétszórni a tárgyakat maga körül.
Úgy ment el, hogy megvárta, hogy a neki legfontosabbak ott legyen mellette, fogják a kezét. Ennél többet nem tudom kívánhat-e bárki.
Ma volt a temetés.
Délelőtt ért el a hír hozzám, meghalt a terapeutám.
Az az ember, akinek tizenhat évvel ezelőtt elmondtam mindent, aki négy évig minden héten egy órán át mellettem volt, és segített kibogózni a csomókba szorított bugyrokat. Aki bármikor, ha szükségem volt rá ott volt, és tudta mit kérdezzen.
A múlt héten küldtem hozzá valakit, onnan tudtam, hogy kórházban van. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bemenjek hozzá, bármennyire is képtelen ötlet volt.
Sok sok impulzus egyben, egytől egyig másfél napnyi plafonnézős elmélyedésre adnának okot abban a rohanásban, amivel a hétköznapokat töltöm. Egy filmélmény, vagy az aktuális kedvenc sorozat a húsba vágó résszel, levélváltások Éva okán, fényképek, filmek nagyapámról, nagyapámmal, Éváról, Évával.
A temetőben esett a hó. Éppen csak annyira, hogy megkoronázza a széles, hófehér utat, épp annyira, hogy lássam, de ne érezzem. Gyönyörű volt a táj, csendes és nyugodt, mögöttem Karma, az indiai barát egy mantrát énekelt.
Ma értettem meg, hogy mennyire csak rólam szól a gyász. Hogy milyen méltatlan, hogy azért estem kétségbe, mert a sziklamászás közepette elvesztettem a biztonsági kötelemet.
És azt is ma értettem meg, hogy az igazi lezárása ennek a kétségbeesett fojtogató érzésnek az, ha valamit megőrzök belőlük magamban.
Éva hegedűje nálam van.
Mariann pedig mindent elmondott, amit hallanom kellett.