Jumat, 30 November 2012

A dédi üvegei

Van bennem a dédiből elég sok :)
Erre a mai párbeszéd is elég jó példa, bár ezt a vonalat tudatosan építgetem le magamban.
Úgy esett, hogy már a második adag bodzaszörp (ígérem ez az utolsó poszt ebben a témában) ázik a főzésre várva, nekem pedig elfogytak az üvegeim.
Törtem a fejem, mivel pótoljam, és már ott tartottam, hogy veszek egy párat, de egy kicsit lelombozta a szörpgyártási lelkesedésemet, hogy újabb kiadásokkal jár majd az amúgy ingyen alapanyagból készülő háziszörp. Meg ha már házi, akkor ne kelljen boltba menni semmiért...
Még a vasárnapi ebédet is körbetrilláztam a gumicsontommal, mire anyukám nemes egyszerűséggel annyit mondott, kérjek a déditől üveget, ő az idén biztosan nem fog annyit befőzni, mint eddig.
Este a cirkusz után még beugrottam hozzá, a kertben locsolta az epret. (egyébként egészen nehezen mozog már, de ha ásni kell, vagy locsolni, visszafiatalodik hozzám... egészen elképesztő) Mondtam neki a gondomat, de nem hallotta, álltam hát egy darabig a meggyfa alatt, ami mögé bújt a vízért, megvártam, míg kijön onnan, aztán elmondtam neki megint.
- Dédi, van neked félliteres csavaros üveged?
Megbeszéltük, hogy érik már a bodza és tényleg, és tényleg én csinálom a szörpöt és hogy a szalicil feltétlen kell bele, mert anélkül felrobban majd meglátom...
Nade a lényeg:
- Van.
- És elvihetem?
- El.
- De mennyit?
- Hát valamennyit.
- És mindet odaadod?
Megrökönyödve rámnézett:
- Mindent azért nem, de vihetsz belőle.
Megbeszéltük, hogy jön és megmutatja honnan. Aztán az előszobában le kellett ülnie, és a mamát küldte, menjen a spejzba és keresse meg velem az üvegeket. De előtte mégegyszer tisztázta a feltételeket:
- Mennyi kell?
Picit zavarba jöttem, nem akarok én nagyot kérni, hátha mégis befőz az idén is (eddig sem tudtam persze, hogy az mennyi is...), és félve nyögtem ki:
- ... hatot...
Mire elnevette magát :)
- Adok neked tizet is :):).
A mamám után lódultam, aki már a sötét és jó hűvös spejzban állt, és ahogy beléptem, nekem is szétszaladt a mosoly az arcomon.
A spejzban egy dexion salgó polc két méter hosszában és vagy hetven centi szélességében tele volt az egyen félliteresekkel. Ránézésre mondjuk nyolcvan darab...
Miközben bepakoltuk a nagyvonalú nyolcat, azon vigyorogtam, hogy a dédi egy kis gyűjtögető. Milyen szerencse :):)
Kifelé megkérdeztem, honnan ez a sok egyenüveg?
A sógornője a szörpüzemben dolgozott és mindig hozott egy két üveg szörpöt nekik.
Azaz az üvegek legalább velem egyidősek...
A dédi meg nehezen enged el dolgokat.
Most akkor engedjek, vagy ne engedjek? És az üvegek melyik stádium vajon?

Kamis, 29 November 2012

Félkész

Két órája küszködök egy bejegyzéssel, és már sokadszorra törlöm az egészet. Mostanra elegem lett, és a félig kész posztot letettem, elengedtem, előbb dühösen, aztán ahogy távolodtam a témától, egyre békésebben gondoltam a látszólag elpocsékolt időre.
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”

Rabu, 28 November 2012

Szemantika

Áron nyelven a
- nutellás kenyér: az a gabonából készült tartószerkezet, amire a nutellát felkenjük, lenyalogatás céljából.
-nem: az a szó, ami azt jelenti, hogy turbó fokozatra kapcsolva kell befejezni az adott műveletet, mert a mama hamarosan a tett helyszínére ér, és akkor már sokkal nehezebb lesz.
- kinti cipő: az a lábra húzható alkalmatosság, amit arra találtak ki, hogy a lakásból kilépjünk benne az udvarra, de ott már semmi konkrét funkciója nincs, ezért száműzhető. Akkor is, ha esett az eső, vagy esetleg hideg van.

Selasa, 27 November 2012

Nincs is már kisbabánk...

Mert
1. Akinek ugyan csak két foga van, de minden reggel fogkefét követel, az már nem kisbaba.
2. Aki a sapkát a fejére biggyeszti, a zoknit a lábára próbálgatja, az akkor sem kisbaba, ha amúgy a babakocsiban mindkettőt egy mozdulattal rántja le és dobja a mélybe.
3. Aki ha éhes azt mondja amm, esetleg hamm, de ha bánata van, akkor kizárólag azt kiabálja mammmamama, az már nem kisbaba.
4. Aki bújócskázik velem, és érti, hogy ez mennyire vicces, az nem kisbaba.
5. Aki nappal méla undorral tolja el a cumisüveget, és veri ki a kanalat a kezemből, ha pépeset akarok adni, az akkor sem kisbaba, ha éjszaka hat deci rizstejet dönt le félálomban. Cumisüvegből.
6. És végül az, aki egyedül mászik a lépcsőn, és egymaga kifundálja, hogy lefelé tolatni a legcélszerűbb... nos az szerintem már nem kisbaba.
Hogy magamat meghazudtolva (fennen hangoztatom ám mindenhol, nyilván azért is, hogy én is elhiggyem, hogy ő az utolsó és rettenetesen jó is ez így mindenkinek...) ma reggel egészen elérzékenyüljek, mikor a pizsama alól előkerült az a kis napozó, amit még pocakos korában vettem, csak neki, akiről akkor még azt sem tudtuk, kislány lesz-e egyáltalán...

Picikének picike, de már nem kisbaba... Jajjnekem...

Senin, 26 November 2012

Játszótéri huligánok


Kiderült, hogy Áron nem rajong a fényképezőgépemért. A játszótéren nem... Pedig igazán sármos lett az újradefiniált frizurájával, meg a kék-piros színeivel.
Aztán az is kiderült, hogy mégis érdemes elvinnem néha a fényképezőgépet, mert az a Mikolt, akiért úgy aggódtam nyolc hónapos korában, most egy akrobatát megszégyenítő ügyességgel mászik, kapaszkodik, oldja meg a maga állította feladványokat, ami ezen a szép napsütéses napon a nagymászóka meghódítása volt.
Sikerült neki, sőt, miután Áron ikertestvére is szemet vetett a mutatványosságra, megtanította, hová lépjen, miben kapaszkodjon, Áron pedig az instrukciókat kibővítve magára szabta azt, a végén ketten álldigálltak odafenn.
Valószínűleg rajtam kívül mindenki más szívinfarktust kapott volna a családban (gyaníthatóan azon kívül is), én rettenetesen büszke vagyok mind a kettőjükre. (Ez egy másik poszt témája lehetne, amiben arról értekeznék, hogy miért bízom a gyerekekben annyira, hogy megengedjem nekik, akár a nagymászókát is...)
Arra már kevésbé, hogy szórták a homokot, de legalább a fűzős cipő nem került le a lábukról, és nem saraztak. Azért általában nagyon morcos szoktam lenni...
És valaki mondja már meg nekem, mi a rossz abban, ha egy kisgyerek a csúszdán lentről felfelé mászik? Mondjuk nagy tömegben én is szoktam szólni, akkor is csak azért, hogy nehogy megüssék egymást, meg ne zavarják a lecsúszókat... de ha senki sincs a közelben, vajon miért reflex ez a legtöbb anyukának?
Végül... szeretem a napos, kicsit szeles, színes, majdnem üres játszót, és leginkább az állandó mosolyt a cseppek arcán odakinn. :)

Minggu, 25 November 2012

Gyermekvasút van az úgy

Mostanában sokszor kapom magam azon, hogy nem tudom eldönteni, hová tegyem a napi aktuálist.
Az írás sokszor meghaladja az erőmet, időmet, képekkel pedig akár megmutathatnám, hogy mi történt velünk, de annak írás nélkül inkább a másik blogban volna a helye.
Ugyanakkor igyekszem betartani azt a szabályt is (de az is lehet, hogy egyre kritikusabb vagyok önmagammal szemben), hogy sokat fotózom és csak a legeslegjobbakat mutatom meg.
Bár ez nehéz is, mert én még pici gyerek vagyok fotózás szempontjából és mégha elég maximalista is, azért nagyon tusok örülne egy egy jó képnek, akkor is, ha az nem a legjobb.
Ezért van olyan is, hogy sem ide, sem odavalónak nem gondolom az elkészülteket...
Mindenesetre mostanra oda fajult a szerelem a kattogtatás iránt, hogy igazi lelki tusa, ha valamiért úgy kell legyen, hogy C. nélkül indulok útnak. Pénteken osztálytalálkozóra mentem, ami úgy kezdődött, hogy Dani és Lelle is elkísértek, aztán vacsoraidő után kicsivel elindultak a többi háromért Paliékhoz, én meg maradtam.
A háziaknál volt egy kamera, és mikor az első fecskék hazaszállingóztak jutott eszükbe, hogy kellene egy csoportkép, mindjárt hozták is a sajátjukat (én azelőtt pár órával komoly küzdelmek árán letettem a konyhában a gépet táskástul, és elhatároztam, hogy csak jelen leszek...) és a kezembe is nyomták (azt azért elárulom, hogy ahhoz, hogy valaki jó képeket tudjon készíteni, az első és legfontosabb, hogy ismerje a kamerát, ami a kezében van... no ezzel elbíbelődtem egy darabig :)).
Azt hittem, hogy kamera nélkül is van élet, de tévedtem.
Bármikor, mondom, bármikor kamerát kapok a kezembe, megszűnik az idő... Fogalmam sincs, milyen képeket kreáltam, remélem van köztük azért használható :):), de az élmény akkor is ugyanaz maradt. Feltétlen öröm.
Nos akkor a gyerekvasút.
Reggel telefonált Manó, hogy ők a negyed 11es vonattal felmennek a János hegyre. Kilenc óra tíz és kilenc óra negyvenöt között felöltöztettünk három gyereket, egyet fel is kellett ébreszteni (ő már egyedül öltözködik), mindet megreggeliztettük, almát, vizet, kekszet pakoltam, Dani pelenkákat cserélt, és tíz nullanullakor a volt Ságvári liget parkolójában voltunk. Én közben az életemért küzdöttem, annyira fájt a hasam, mint Lelle születése után, és soha azelőtt és azóta sem. Gondolkoztam rajta, míg az út szélén görnyedtem, hogy hazamegyek egyedül... végül nem tettem, abban a reményben, jobban leszek, vagy ha nem, hát akkor is legalább látom a gyerekeket miközben agonizálok.
Már majdnem beért a vonat, mikor eszembe jutott, hogy a fényképezőgép a kocsiban maradt.
Dani visszafutott érte, hátán Lellével (olyan nagyon érti ő ezt a függőségemet...), miközben én Áronnal a padon csodáltam a begördülő pirosat. Míg kanyargott felfelé a vasút, kezdtem összeszedni magam, és mikor kicsit túlmentünk a célon, már annyira jól voltam, hogy leugrásra ösztökéltem az összes felnőttet és gyereket, és még sikerült futva elérnünk a visszafelé tartót is, Áron legnagyobb örömére. :)
Játszottunk az Anna réten, ezúttal Áronnak saját felügyelő jutott, lufit kaptak, a háromból kettő elszállt, egyet Lelle hátára kötöttem viccből, homokoztunk, Blanka lassan, de mindenképpen biztatóan oldódott az unokatestvérekkel, Áron egy másik családdal buborékozott is, és végül fára másztak, és mind megették a csokiskekszet, aztán megnéztük a gőzmozdonyt, és megvártuk a simát. Lelle elaludt Dani hátán, a többiek pedig vérmérséklet szerint lógtak az ablakból ki, és integettek az útnak. Áront megcsípte a csalán, Blanka pedig megkóstolta a cicás kulacsból a vizet, mert az biztosan finomabb.
Közben pedig fotóztam, és lett kedvencem már megint egy pár, de a legjobban tetszőt tettem csak ki a másik oldalra, és aki előbb ezt olvassa, az mondja meg, neki melyik... vagy próbálja meg kitalálni, hogy nekem melyik.

Sabtu, 24 November 2012

Aki nagyon tud, meg az, amelyik mindent másképp

Áronnal zingot játszottunk reggel. Szeretem ezeket a kettesben töltött félórákat, olyan meghitt, és míg én is lassabban csúszom rá a napra, ő sem akar világgá futni, nemúgy, mint tíz után, mikor beindul a nagyüzem.
Szóval zingoztunk, ami egy bingoféle, nagyon szeret vele bíbelődni egyedül is... a mai alkalom a szellem jegyében telt, míg játszottunk folyamatosan beszélt. Mikor megnyerte (nem hagytam, de megnyerte :)), kimentem reggelizni, ő pedig folytatta az eszmefuttatást. Aztán megérkezett a konyhába, és nagy szemekkel nekem szegezte a kérdést:
- Mama, te találkoztál már valaha szellemmel?
Mindig megdöbbenek, milyen szavakat használ, hogyan fűzi őket mondatokká, szép lassan megformálva, hogy biztosan helyes legyen.
- Neeem... én még sosem... Hát Te Áron?
- Én már láttam.
Nos ilyenkor kezd még érdekesebbé válni a dolog nekem, egyszerűen nem tudok betelni az érzéssel, hogy beenged a fejébe, míg formálódik a mondat, megelevenedik a gondolat is, szeretek úszni vele, egyszerre két síkon, nem törődve az ellentmondásokkal, és nem kikapcsolva a nagyokos felnőtt világomat sem. Mintha fogná a képzeletbeli kezemet, és én sokszor azt hiszem, hogy fal elé értünk, ő simán félretolja és bevezet a titkosajtón.
Mindezt olyan meggyőzően nagyos kifejezésekkel és tisztán teszi, hogy hatalmas a kontraszt, amitől csak még izgalmasabb az egész.
Jelen esetben a milyen is egy szellem kérdéskört jártuk végig.
Kiderült, hogy van feje, meg olyan pocakja is, mint Áronnak.
- És mit csinált az a szellem?
- Hát megnézte a hátamon a sebemet. Itt. Hát itt nincs is seb.
És itt a vége.
Nincs csattanó, belátom, csak egy mini, de nem is ez a lényeg, hanem a hogyan.
Mint pl. ma este, mikor véletlenül leverte Feri sapkáját a székről:
- Véletlenül levertem a sapkádat, ne haragudj.
És még csak kétésfél...
Vagy amikor az autóban elmélázva kérdi, hová megyünk, mondom a papa elé:
- Jaaa, a papa elé? Nem tudtam...
:)
Hogy mennyire más a másik középső... a hanyag elegancia, amivel nemtörődöm módon éppenhogy alkotja meg a szavakat, attól függően, hogy mennyire fontos, vagy mire emlékszik.
Nemrég volt egy kuszkusz időszak az életemben. Rendszerint salátát csinálok kuszkusszal, rém egyszerű, gyors és nagyon nagyon finom, ráadásul a gyerekek is megeszik... csak épp a nevét nem könnyű megjegyezni. Legalábbis Miminek...
Mariéktől hazafelé jövet panaszkodik:
- Mama, én még éhes vagyok, pedig mind megettem a hapcisalátát.
Aki ugye kuckuc-nak hallja a kuszkuszt...
A lecserélhetetlen babaszövegéért meg még mindig hálás vagyok, meg azért is, hogy senki nem akarja leszoktatni a picelszről, meg a számítóbégről. Arról már nem is beszélve, hogy még mindig kis akcentussal beszél, az egyik legkedvesebb nekem a vóóót, sok hosszú ó-val elnyújtva.
Amit ha utánozni merek, rámförmed (teljesen találó a szó):
- Mama!!!!! Ne beszélj angolul!!!
:):)

Jumat, 23 November 2012

Jött egy levél

Még tegnap.
Hivatalos, pecsét is van rajta, arra már nem emlékszem, ki küldte pontosan, de nagyon komoly fogalmakkal közlik benne, hogy G. Áron Mór szeptembertől helyhiány miatt nem járhat az óvodába.
Jött még egy a kukatársaságtól, azzal foglalkoztam inkább (a 120 literest minden két hétben egyszer sikerül csak kitennünk a megfelelő napon, és még így sem telik meg teljesen), hogy megkérdezzem, mennyiért mérnének egy kisebb ibriket.
Közben a kinyitott hivatalos ott szemtelenkedett az asztalon, a nagy pecsétjével, meg Áron kiboldolt nevével a közepén.
Kicsit sajnáltam magunkat és eléggé felháborodtam.
Mert nem igazságos ez. Kértem, és mégsem.
Még akkor is, ha a szívem mélyén tudtam én, hogy ez csak egy próba, és még annak is karcsúcska.
Mert jobban esett volna, ha én dönthetem el, hogy viszem végül, vagy nagyvonalúan lemondok a helyéről valaki más javára.
A kukatársaságnál azonnal felvették a kagylót, és minden buta kérdésemre kedvesen válaszoltak, és míg tollat kerestem, hogy felírjam, hogy nem négyezerhét, hanem kétezernégy, leesett az Áronbold. Én meg elszégyelltem magam.
Hogy telhetetlen vagyok. Csak egy levél jött, vagyis Mikoltot tuti nem utasították el.
És hamár, akkor most pont lépéselőnyben vagyok a múltkori, majdmeglátjuk hova fér be Mimi beszélgetés óta, mert így én kérhetek... mondjuk egy vegyescsoportot Miminek.
Aztán délben, mikor Hannáért mentem, még puffogtam az ovi ablakába biggyesztett cetlin, hogy vannak fiatalabbak is, akiket meg felvettek.
És bent az öltözőben azért morogtam magammal, mert már csak ilyen morgós nap ez, hogy miért van az, hogy mikor nekem minden gyerekem négy, mire oviba kerül és amúgy sem mehetett volna a kiskirályfi a nővéreivel, mert idén a korosztályracionalizáció miatt nem tesznek kicsiket a vegyesbe, hát normális vagyok-e, hogy nem megkönnyebbültem, hogy marad csak nekem, meg egy kicsit a nagyszülőknek, és nagyon Lellének, hanem azon morgok, hogy de a hároméveseket, meg a nagycsaládosokat kötelező felvenni, meg milyen jópofa lett volna három Gönci egy kupacban?
Aztán kijött Hanna, és olyan nagynak láttam, meg Csilla, azzal, hogy ő már tudja, hogy Mikolt mehet a vegyesbe, és akkor meg azon kattogtam, hogy vajon Mikolt oviérett-e már... és hogy nem lehet katica, csak körte, vagy szív, vagy gyöngysor.
Lehet, hogy aludnom kellene inkább?
Mindenesetre délután Áron illatos buksiját szagolgatva, és az évzáró ünnepség azon pillanatában, mikor Mikolt is beállt a ballagók mellé és nagykomolyan megfogta a vállát Hannának, elérzékenyültem. Mikolt oviérett, Áron meg ölbevaló még.
Elteszem a pecséteset emlékbe.
Mikolt szívecske szeretne lenni. A katica eszébe sem jutott...

Kamis, 22 November 2012

Kistestűek a sárga gumiúsztatóban

Tegnap volt Hannáéknál az évzáró ünnepség, karöltve egy kis ballagással, lévén vegyes csoport. Általában csütörtökön nem visszük, nagyszülős programja van olyankor mostanában mind a négynek, de tegnap kivételesen mégis inkább oviba ment, hogy még egyszer elgyakorolhassa a műsort.
Ezért aztán ma már nem vittem, és mivel ezen a héten minden nap hajnalban kettő és három között kerültem ágyba, fogtam is a fejem reggel, hogy hogyan lesz ez úgy, hogy mindenkinek jó lesz. (Magamtól mentegettem volna az összeset...)
Két dolog szokott segíteni ezekben a kómás időkben. 1. ha van itt valaki, 2. ha úgy teszek, mintha nyaralnánk.
A legszerencsésebb konstelláció volt a mai, bár délelőtt gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset mifelénk, de Ildi segítségével, aki két órát ránk áldozott, és mulattatta a gyerekeket (ami miatt mind elég hálásak vagyunk), az első pont maradéktalanul kipipálódott. És én is magamhoz tértem...
Délben lementünk a játszóra, hogy a második pontnak is eleget tegyünk, de nem volt túl jó ötlet (van valaki, aki kiigazodik ezen az időjáráson?...), mert még a mászóvár alatti minimális árnyékban lihegve is elfogyott a másfél literes üveg teljes tartalma, és mind egyszerre kántálta, hogy mennnnyünkmáááárhaza.
Kicsit lelombozódtam, hogy hogyan lesz akkor ebből nyaralás, aztán miközben betettem a pereputtyot a kocsiba, eszembe jutott, hogy az egyik hátsó ülés alatt várja a kánikulát egy bontatlan kacsaúsztató. Gyors egyeztetést követően a megbízható hőmérővel, ami kint majdnem harminc, bent pedig több, mint huszonhat fokot mutatott, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a teraszon megnyissam az idei strandszezont.
És akkor a nemenjünkből mamaaaagyorsabbbbaaaaaan lett, itthon pedig pillanatok alatt elkészült a rögtönzött bícs, finom meleg vízzel, Mikolt kuncogása közepette, miszerint:
- Mama, ez olyan, mint egy nagy nagy karúszó.
:) és tényleg... ha kicsit kisebb volna, nekem épp megfelelne annak. :)
Annyira szeretem, hogy a legkisebb jónak is annyira tudnak örülni, mintha épp a karácsony érkezett volna meg hozzájuk.
... és immár négyen... egészen hihetetlen, meg szép, meg jajjdenagyon...

Rabu, 21 November 2012

Érik, érik

A faluvégén van egy telek. Úgy becézzük, hogy Hinerhut, svábul van és a dűlőt hívták így valaha, akik most ott laknak, lehet, hogy ezt nem is tudják.
A Hinerhut egy domb, az aljáról nem is látszik a teteje, és a tetejében van egy jókora veteményes, felfelé menet pedig a luvócerna szélén meggy és cseresznyefák.
Van egy, amit Mikolt csak gyerekfának hív, mert annak olyan alacsonyan is vannak ágai, hogy gond nélkül degeszre eheti magát mind a három, önkiszolgáló üzemmódban.
Csodás. Meg azért is, mert olyan finom minden, hogy alig lehet választani, melyik legyen az első, a második, a sokadik a sorban, amit megkóstolunk.
Meg azért is, mert a lucernás domb kiváló arra is, hogy leguruljanak rajta.
Csilingelnek is hosszan, míg odavagyunk, ezért aztán sokat járunk oda mostanában.
A minap, a két kicsi nagy egyetértésben az oldalamon dézsmálta a dobogós meggyet, mikor egyszercsak Mikolt gondolt egyet, és nekiindult a völgynek.
Áron, egy ágat tartva az egyik kezével, a másikban egy szem meggy, összehúzva a szemöldökét rámmeredt, és kicsit kijelentve, kicsit kérdezve, kicsit rosszallóan, kicsit ijedten, de mindenképpen énekelve ezt mondta:
- Hová megy azzaj a kis csejesznyéjévej az a kicsi Mimicske?
Hát nem tudom :):), de Áront megettem...

Selasa, 20 November 2012

Lelléről

Nincs túl nagy szerencséje a legkisebb királylánynak, hogy épp ma töltötte az első szülinapja előtti utolsó megemlékezős napját, mert bármennyire is szerettem volna agyonszeretgeni egész nap, meg szép hosszú bejegyzést írni a finomságáról, ma nem ment.
Most, hogy már alszik, persze minden sokkal meghatóbb, és megindítóbb, mint nap közben volt, és mostanra már jócskán szégyellem is magam, hogy voltak pillanatok, mikor legszívesebben kiköltöztem volna a holdra. Csak a teraszig jutottam, de a pulzusom nem nagyon ment 220 alá egész álló nap, csak mikor épp aludt.
Mert egyébként meg ordított, annyira, hogy Dani, akivel este fél kilenckor találkoztunk először reggel óta, valamivel kilenc után annyit mondott, hogy hűha... meg hogy teljesen megérti, miért kerülöm a fürdőszobát mindenféle indokokkal. Pedig nem szokott dicsérgetni, de ma még azt is mondta, hogy le a kalappal, vagy valami ilyesmi.
Azt hiszem, hogy a foga az ok, emellett pedig meggyőződésem, hogy tudja, hogy oltásra kellene mennünk, mert tegnap óta folyik az orra, ami nem olyan látványos, viszont ismét egészen dártvéderesen veszi a levegőt, és néha köhög is, az mondjuk cseppet sem szép...
Már tegnap este sem tudott megnyugodni lámpaoltás után (pedig már olyan szép új rutint alakítottunk ki, kettesével felosztva a gyerekeket, és én kaptam a lányokat, ami olyan ritka...), és hiába vittem le a nappaliba, ott sem volt igazán jó... meg sehogy sem, aztán egyszercsak csend lett és alvás. Kevés közöm volt a dologhoz, és csak sajnáltam, miután már az összes idegszálam elszakadt, és nem is éreztem semmit sem, csak ringattam és drukkoltam neki, hogy sikerüljön kijutnia a kiabálás szakadékából. Azt hiszem, inkább beájult szegény...
Ma meg azzal folytatódott, hogy rettenetesen korán kelt magához képest (fél nyolc), és csak sírt, míg újra el nem aludt (kilenc után kicsivel), aztán felébredt és sírt, aztán elaludt, aztán sírt... még Hanna is ringatta, pedig mostanában nem is szokta csak úgy.
Most is itt alszik a nappaliban, lassan felviszem, de miután már eltelt az a bűvös fél óra, míg mélyen alszik, és nekem is kisimultak a vonásaim, mégiscsak le kell írnom, mennyire nagyon jó, hogy van nekünk egy ilyen legkisebb.

Akinek alig van súlya, és hosszú mindene, még az ujjacskái is, a szempillájáról nem is beszélve. Akinek kék a szeme (demégmilyenkék), és szerintem ez már így is marad, akinek a haja elől háromszöget formáz, és én imádom.
Akinek puha a bőre, és ha fordítja a nyakát, akkor még hurkás is, pedig amúgy egy kis cinege, leszámítva a combokat...khm. :)
Aki úgy eszi a borsólevest, ahogy csak Árontól láttam, vagy még úgyabban.
Aki már néha elengedi álló helyzetében azt, amibe kapaszkodik, hogy aztán meglepődjön ezen, és a popsijára huppanjon.
Aki oldalazva lépeget az asztal mellett, és tolja a kisszéket, közben pedig hátravillantja a kétfogát rám, rém büszkén, és hát lássam be, van is mire. :)
Aki azt mondja tete, és az sokszor azt jelenti, tessék, pl. a bababörzén a dobozból gondos válogatás (kidobálás) után előkotort kincset nyújta. Meg azt is mondja, hogy nem, ezt el sem hittem, pedig tényleg.
Aki mindent ledob, mert annak hangja van és az jó.
Aki annyira bújós, mint az összes együttvéve, a minap az édesapja etette, ő meg két karral átfogta a nagy atyai kezet és ráborult a fejecskéjével is.
Akinek van néhány rigolyája, többek között a hordozóban csak úgy tud elaludni, ha a napellenzőbe bele tud kapaszkodni...
Aki pohárból iszik és kukázni is szeret.
Aki kacagva viseli a testvérei jobbnál jobb ötleteit, akkor is, ha azoknak nem mindig kacagás az vége...
Aki meghódítja a lépcsőt, a tetején pedig térde emelkedve jelentkezik, hogy vigyem le, és mégegyszer.
Aki egy mosolygós kis gombszemű, manóarcú, kerekbuksi, aki most épp Áronra hasonlít.
Aki éjjel már csak egyszer vagy kétszer kér, és reggel úgy ébred, hogy rákönyököl a leesésgátlóra, mint egy kis királylány, és kitárja az ajtót, hogy lássa, mi történik odakinn :):)
Aki mind közül a leggyorsabban lett 11 hónapos.

Senin, 19 November 2012

Vizek és napsütés

No meg a hóvirág...
A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.
Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...
Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.
Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.
Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.
Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.
Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.
Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.
Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.

Minggu, 18 November 2012

Virágos

Van egy emlékképem KL-ből.
Minden reggel, amikor kihúztam a függönyöket a miszobánkban, az első emelet magasságából a végtelen zöld udvar képe kacsintott vissza rám. Olyan igazi kacérkodó látvány volt ez nekem, fricska a megszokott decemberi, januári szürkeséglenyomaton, ami a képzeletem retinájába égett az elmúlt harminc év alatt, és nagyon nehezen szoktam meg, hogy akármikor végetért ez a mozdulat, a kép azonos maradt.
Mély rózsaszín futó virágok, és a zöldben pompázó lombkorona.
Sokszor csak álltam, és csodáltam az üdeségét ennek a látképnek, aztán becsuktam a szemem, és a hazai tavasz illatát próbáltam felidézni, annak a friss földnek az illatát, ami az első virágoktól kezdve annyira jellemző Magyarországra, a mi tavaszunkra.
Két éve volt utoljára, hogy megéltem a megújulás csodáját. Már nem is emlékeztem erre az érzésre, a hétköznapi ujjongásra, amit minden egyes pici levél előbújása jelent, a várakozás örömét, hogy vajon melyikből mi lesz végül.
Arra pedig végképp nem, hogy a szürkeség után milyen az, amikor melenget a napsütés, előkecmeregnek a színek, és a fények játéka varázslatossá teszi a kertet, mert más reggel és más délután.
Fantasztikus. :)
Ahogy az a változás is, ami mindezzel jár odabenn.
Pedig mennyit emlegettük anno, hogy milyen más az, amikor az életnek van egy körforgása, ami hol próbatételekkel teli, hol pedig olyan lágyan körülölelő, hogy csak rá kell hasalni, és visz, amerre épp jó.
Van persze abban az egyhangú őrült melegben is jó, de aki egyszer ebben nőtt fel, az nehezen szokja a végtelennek tűnő, egyhangúan perzselő öröknyarat. Az idő meg is szépíti, és elfelejtődik az állandó izzadás, a hihetetlen pára, és a fullasztó hőség, főleg amikor napjában háromszor kell havat lapátolni... de most, amikor itt a várvavárt tavasz, semmiért el nem cserélném,
A virágok pedig egymás után bújnak, és mert mielőtt itthon felejtettük volna őket, szépen apránként felástam a kertet, nem törődve azzal, hogy a kiforgatott hagymák hová esnek vissza, most a megszokott helyett egészen máshol bukkan fel a hóvirág, a krókusz, és B. keze nyomán új csomókban érkezik majd a nárcisz, és van íriszünk is. :)
A hátsó kertben sosemlátott ibolyabokrok, és a futó szamóca is elérte a sziklakert magasságait.
Ha tehetném, egész nap kint lennék, és ha kint vagyunk, a gyerekek is mármorosan isszák ezt a csodamárciust, alig lehet őket beparancsolni, még enni sem akarnak. :)
Picike az a rész, ahol vetni lehet, de azt hiszem elérkezett az idő, hogy legyen saját borsó, retek, saláta. :) Addig pedig itt vannak a kertben nyílók közül a mostani legszebbek.
Jajj... a cseresznyét majd' elfelejtettem :)
És hogy mennyire virágos a jókedvünk... a gyerekek manapság ezt a nótát fújják. Már Áron is tudja, Mikolt pedig ma gyakorlatilag tisztán eldalolta elejétől a végéig. :)

Sabtu, 17 November 2012

A lányok haja

Általában reggeli közben csinálom meg a lányok frizuráját, a kedvüktől és a rendelkezésre álló gumimennyiségtől (állandó körforgásban vannak ugyanis a fenti fürdőszoba és a konyhapult gumiskosara között) függ a végeredmény.
Mikolt többnyire a sokgumis királylányhajat, vagy fonottat választ, és cseppet sem zavartatva magát végig forog a művelet közben.
Én meg természetesen megérdemlem, ha épp lekváros kenyeret adok neki, és még azt is elvárom (így leírva még abszurdabb...) tőle, hogy tartsa a buksiját, miközben eszik, meg beszélget Áronnal.
Általában sikerül ragacsmentesen befejezni a dolgot, de sokszor kerül ez-az a tincsek végére is. Én meg megfogadom, hogy soha többet evés közben... de az azzal is együttjár, hogy Mimi álló nap egy merő kóccal jönmegy. Megkapó jelenség úgy is, de praktikusnak nem nevezném.
Ma reggel épp egy átlagos beszélgetést folytattunk Aranyhajról miközben készült a fonat, és persze Áron is beszállt a tudományos értekezésbe, Mikolt pedig reptette a már kész copfját, hogy lássa, mit mond a kisebb.
- Mikoltom... ha rázod a fejed és belelóg majd a hajad a lekvárba, mit fogok csinálni?
Kérdeztem, amolyan költőinak szánva, mert ilyen esetekben a legritkább, hogy válaszra méltatna. Elgondolkodva majszolt, majd kisvártatva mégis megszólalt:
- Jó kérdés...
:):) köszi.

Jumat, 16 November 2012

Csak csacsogok

Peregnek a hétköznapok, közben vannak olyan csodapillanatok, amiket felvések a napi három hálám listájára.
Mint példul a vénusz meg a jupiter megunhatatlan jelenlétét, amit ma este a gyerekmentes nagyon gyors bevásárlás után a kietlen pusztában nézegettünk sokáig Danival... így se csúnya :)
Aztán eljött a megújulás pillanata is, egy egész napra szőke csíkok lopták be magukat a már három éve egyre sötétedő tincseim közé, de sehogyansem tudtam megszokni őket, pedig valaha nagyon is hozzám tartozott ez.
Így történt, hogy péntek este már ismét a sötétebb tónus dominált, kis bolondozással benne, és most olyan jó, hogy azt hiszem marad a hossza is. A hála pedig Vikié, aki dolgozott vele kétszer, és csak azért nem evett meg, mert szeret.
Voltunk egy kilencgyerekes családnál vendégeskedni egy ovis napon, ovi helyett, rengeteget kaptam, és erősödtem, többek között abban, hogy milyen szép is a nagycsalád. Ők is, az enyémek is. Jó volt látni a rendet, hiszen náluk a legkisebb már három éves, és lelkessé tett, új energiákat adott ez a nem is olyan messzi távlat.
Már csak a házunkat kellene tudni megtartanunk, a jelenben talán ez az egyetlen dolog, ami miatt nem is kicsit szorongunk, és míg én igyekszem mindent megtenni azért, hogy könnyítsek Dani terhén, amit ő cipel, az cseppet sem irigylésre méltó.
Itt pedig a mai két legfontosabb.
Lellét pelenkáztam, majd elszaladtam kidobni a pelust, és mire visszaértem, Lelle ült.
Régóta gyakorol, és volt már egy kósza próbálkozása a héten, de ma tökéletesítette a technikát, és miközben a popsitörlős zacskóval zörgött, nagyokat vigyorgott az újdonsült tudomány okozta perspektíva váltás okán, és még az is belefért az ülve töltött percekbe, hogy én kigyönyörködjem magam, majd meg is örökítsem. :)
Azóta a kádban is csak ülve. :) ... és az esti elalvás is okozott némi fejtörést.
A második kép pedig egyszerűen csak:
Az óraátállítás legkellemesebb mellékhatása és a lemenő nap aranyfénye... Áront nem izgatta még a pogácsa sem :).

Kamis, 15 November 2012

Krónika

Sokat vagyunk házon kívül, de mégsem szeretném a tavaszra kenni, hogy napok óta árválkodik a blog bejegyzés nélkül... Kicsit visszahúzódott a grafomán énem, mindent színekben és képekben látok mostanában, és persze történnek az események bennem, körülöttem, nem is kis sebességgel (mégiscsak én vagyok...), olyanok is, amiket egyelőre még dédelgetnem kell, meg olyanok is, amik nem megoszthatóak. Fura mindenesetre, és arról is tanúskodik, hogy változásban vagyok, vagyunk. Nem, nem elmenni készülünk. :)
Csacsogni meg nem szeretek, annál mélyebbek a gondolataim, forog az anyaság-sokgyerekesség körül, csakhogy témánál maradjak.
És persze nőnek a gyerekek, annyi a változás, hogy ha nem írok, elfelejtődik. Úgyhogy most csak dokumentáló jelleggel gyorsan.
Áron beszédfejlődése sosemlátott tempóban robog, ha épp nem látom, csak hallom, sokszor meglep, mennyire tisztán formálja a szavakat, és milyen választékosan tudálékoskodik. :) Néha azt hiszem Mikolt szólt, és csak később veszem észre, hogy Áron volt.
Tegnap este az ágyban pörgött, Lelle már aludt, igyekeztem csitítani, mert a lelkesedése akkorára nőtt, hogy felállt és bemutatta, hogy forgott a naffiú a játszótéren, közben pedig megállás nélkül festette a történetképeket, aminek a végső, leglényegesebb pontja az volt, hogy:
- Nagyon izgatott vótam. :)
Franciás beütéssel a "h" hangzókat elhagyja, így lesz edegű, Anna és leozom, de ez eddig fel se tűnt, csak miután Danival azt játszották, hogy legyen mégis Hanna az az Anna. Áron ült a konyhapulton, és egész testével próbálta kicsikarni a torkában ragadt hákat, több kevesebb sikerrel. A sorrend mindig Hanna, hegedű volt. Pár napig nem került elő a téma, mikor egyszer az autóban ülve Hannát emlegette, és addig gyakorolt (a testével is követve, annyira vicces, ahogy előredőlve erősködik a siker elérése érdekében :)), míg végül az előmondás nélkül is megoldotta. Majd azonnal belefogott a második számúba is, ami mi más is lett volna, mint a egedű:
- Mama, mondd, hogy egedű! :)
A diadalmasság fokozója az elmúlt hétben ez lett:
- Mama, nézd, leesett a poajam... Tádááám.
:):):) Tádááám minden, ami jó vagy rossz, vicces vagy nem. Imádom.
Lelle.
Még mindig ő a legsírósabb gyerekünk, bár azt is gondolom, hogy ez nemcsak azért van így, mert ő amolyan kis nebántsvirág, hanem mert valóban kevesebb figyelem jut rá, mint (óholvanazmár...) Hannára ebben a korában. Mondjuk a középsők ennél jóval könnyebben viselték a szubjektív elhanyagoltságot.
Node mióta Lellike ücsörög, hosszan hangját se lehet hallani. Annyira nem, hogy volt már rá példa, hogy beindult a csendreflex, rohantam is, de csak egy doboz mellett ült és vizsgálgatta a macisajtos dobozt.
Pár lépésnyi mászás is a repertoár része, a héten voltunk Kornélnál is, aki kicsit sajnálta, hogy nem megyünk hetente, de ha nem kell :).
Határozottan kommunikál, a legédesebb a fejrázás, amivel azt jelzi, ha elég az ételből. Áron, akivel szemben szokott ülni maximálisan partner a buksicsóválásban, lelkesen rázzák hát együtt is, nagyokat kacarászva a cinkosságukon, hogy:
- Jejjike, nem kéjsz többet?
Jejjike egyébként két napja hallgat a nevére is, így gyakran megesik, hogy ötfelől hallja, mert a háromnapos csoda azért még tart. :)
És hogy kétséget se hagyjon a nagylánysága felől, tegnap este a megfelelő helyen végezte dolgát, amit ugyan a kádban kezdett, de édesapja felkészült szemei azonnal kiszúrták mire készül, és már repítette is az arra kijelölt egységhez. Lelle picit meglepődött ugyan, de győzött a kitartás. Nem gondolnék messzire ezügyben, viszont büszkén megdícsértük mind a ketten, ő meg bezsebelte széles mosollyal az örömünket, és pancsolt tovább a (tiszta vizű) kádban.

Rabu, 14 November 2012

Egy újabb korszak vége

Tobzódunk ebben a műfajban mostanság... már alig várom, hogy a legjobbikat publikálhassam, de ehhez még tizenpár napnyi haladékot kell kérnem mindenkitől.
Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.
A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.
A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).
De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.
Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)
Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.
Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.
Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.
Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.
Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.

Selasa, 13 November 2012

Nemtúlrózsás

A Húsvéti készülődés örömébe bele-bele lopja magát az aggódás is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.
Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.
A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.
Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.
A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.
Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.

Senin, 12 November 2012

Volt egyszer egy Húsvét

Hosszú volt és rövid is egyben, küzdelmes belül, néhány meghitt pillanattal.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

Minggu, 11 November 2012

Nyuszi

Mikolt péntek reggel, miután nagyjából százszor mondtam neki, hogy öltözzön, mert hideg van és megfázik, majd lerobogtam a szobájukból, mert a Kicsi idelenn panaszkodott, szófogadóan engedve az unszolásnak, magára vette a ruháit.
Amolyan sajátos Mimi módon, a lényegre törekedve, ami akkor reggel úgy hangzott, már nagyon várjuk a húsvéti nyuszit.

Rettenetesen imádom a humorát. :)

Sabtu, 10 November 2012

Kilenc hónap


Már majdnem feladtam, hogy írás is szülessen a képek mellé...
De ma addig nem fekszem le, míg meg nem örökül Lelle kilenc hónapos kicsi lénye, ami legalább annyira ezerszínű, mint az össze többi gyerek idehaza, és mégis olyan nagyon más.
Egészen meghatódtam most ezen a számon, a kinti-benti idő együttállásán, és elmerengtem magamban többször, milyen messze van már Malajzia, a sok küzdelem az időjárással, kórházzal, szüléssel, költözéssel, ugyanakkor annyira elevenen él bennem ezernyi apróság, ahogy Peti fogja ezt a cseppet, mert nekem nehéz, és mindig látom a kis kezeit, lábát, mert elég rá az egyszál. Ahogy azon gondolkodom, milyen lesz a hideg, a légkondi zaja nélkül (most a párásító megy állandóan, ezt kipipálhattam :)) az altatás, el sem tudom képzelni, hogy lesznek körülöttünk nagyszülők, barátok.
És most itt vagyunk, egészen hihetetlenül nehéz időszakot élünk (ahogy az már lenni szokott :)), és ha arra gondolok, akkor, ott azt hittem, az nehéz, hát csak legyintek...
De most róla, aki a legérzékenyebb, legbújósabb, leginkább kiismerhetetlen, legsírósabb, és egyben a legutolsó, legkisebb kerekbuksi.
Lemértem, és meglepődtem, milyen picike. Vagyis hosszú, de a súlya mintha nem változna. Hanna ekkorkának már egy kilóval több volt, centire azonosan... Lelle 7400 gramm mindössze (pedig van husi rajta, de tény, hogy nem egy zömök alkatú gyerek :)), és 72 cm. Fogakat nem növeszt, ahogy hajat se nagyon, a szeme kék, a kis gödrök az arcocskáján változatlanok. Gondoltam ideje lenne oltatni, de miután lebeszéltük a védőnővel az időpontot, Lellike lázas lett, majd három napra rá pöttyös is...
Ezt a három napot nem fogom visszasírni, ahogy szerintem ő sem, csapnivaló kedvvel, és még rosszabb éjszakákkal gazdagodtunk, én pedig a biztos tudattal, Lelle hiperérzékeny. Mióta a pöttyök elmúltak, egyszer ébred éjszakánként, én ezzel párhuzamosan hajnalban már fent vagyok, mert kialszom magam. Sosem gondoltam volna, hogy hat óra alvás bőven elég, ha egyben lehet abszolválni.
Résztelekben...
Egyszer alszik nappal, kevesebbszer fordul elő, hogy kétszer, leginkább olyankor, ha az egy nagyot megzavarja valami (ami elég könnyen megy, ezért ha elalszik, nagyon vigyázok rá, nehogy felébressze bármi), leginkább kint a babakocsiban. Ha bent éri a fáradtság, akkor a nappali kiságyában a felhúzós bárányt ölelgeti, és mire az eldalolja a hat egyforma nótát, Lelle már alszik is. Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen könnyű álombamerülés, mindig meglepődöm, hogy megint és újra és egyedül alszik el...
Este mellettem, a cumisüveget kiürítvén, befordul a paplanba, és alszik.
Jajj de nem várom a fogacskákat, olyan jó ez most :)
Kanállal hajlandó csak enni, és bármit megkóstol. Ha mi eszünk, csattog a nyelvével, de ugyanezt csinálja akkor is, ha éhes. Cumisüveget nappal már nem is fogad el, ha kínálom ellöki, és fordítja a fejét. A nagy gourmet viszonylag türelmetlen, Hanna jut róla mindig az eszembe, mert őt sem lehet egyfolytában etetni, ha valamivel nem kötöm le, akkor forog, kiveri az ételt a kezemből a hadonászással. :)
Pohárból iszik, a schüssler sót simán elszopogatja, a csőrös itatóból akár egyedül is kiszolgálja magát.
Dumál, utánoz, grimaszol. A hangtalan kacagása ismerős, nagyon édes, ahogy teli szájjal ránkragyog. :) A papírt, könyvet eltépi, tárgyakat összeütöget, mindent megrág, megráz.
Mászik. A kúszásból és a négykézláb hintázásból egyszercsak mászás lett, attól kezdve pedig csak így közlekedik. Eleinte nagyon lassan, de gyönyörűségesen szabályosan tette az egyik kezét-lábát a másik elé, mára már gyors tempóban jön, igazi kis felhúzós kutya stílusban. Imádjuk :).
Lassan ő is beáll a csapatba, sokszor látom, hogy már nem 3+1 a gyerekek száma, hanem 4.
Simogat, megy a nagyok után, kíváncsi, ha jön valamelyik a lépcsőn, vagy meghallja a hangjukat. A nagyok pedig nyúzzák, ha nincs ott, akkor azért reklamálnak, ha meg megjelenik, akkor azért, bár kétségtelen, hogy Lelle még csak szétszedni tud, bár remek kisbaba, ha épp az a játék. :)
Várom az igazi, meleg tavaszt, amikor majd ki lehet őt is tenni a szabadba, kíváncsi vagyok, mit fog szólni a fűhöz, a homokhoz, a betonhoz.
Lellibelli... lassan egy éves. Őrület.