Aki nagyon tud, meg az, amelyik mindent másképp

Áronnal zingot játszottunk reggel. Szeretem ezeket a kettesben töltött félórákat, olyan meghitt, és míg én is lassabban csúszom rá a napra, ő sem akar világgá futni, nemúgy, mint tíz után, mikor beindul a nagyüzem.
Szóval zingoztunk, ami egy bingoféle, nagyon szeret vele bíbelődni egyedül is... a mai alkalom a szellem jegyében telt, míg játszottunk folyamatosan beszélt. Mikor megnyerte (nem hagytam, de megnyerte :)), kimentem reggelizni, ő pedig folytatta az eszmefuttatást. Aztán megérkezett a konyhába, és nagy szemekkel nekem szegezte a kérdést:
- Mama, te találkoztál már valaha szellemmel?
Mindig megdöbbenek, milyen szavakat használ, hogyan fűzi őket mondatokká, szép lassan megformálva, hogy biztosan helyes legyen.
- Neeem... én még sosem... Hát Te Áron?
- Én már láttam.
Nos ilyenkor kezd még érdekesebbé válni a dolog nekem, egyszerűen nem tudok betelni az érzéssel, hogy beenged a fejébe, míg formálódik a mondat, megelevenedik a gondolat is, szeretek úszni vele, egyszerre két síkon, nem törődve az ellentmondásokkal, és nem kikapcsolva a nagyokos felnőtt világomat sem. Mintha fogná a képzeletbeli kezemet, és én sokszor azt hiszem, hogy fal elé értünk, ő simán félretolja és bevezet a titkosajtón.
Mindezt olyan meggyőzően nagyos kifejezésekkel és tisztán teszi, hogy hatalmas a kontraszt, amitől csak még izgalmasabb az egész.
Jelen esetben a milyen is egy szellem kérdéskört jártuk végig.
Kiderült, hogy van feje, meg olyan pocakja is, mint Áronnak.
- És mit csinált az a szellem?
- Hát megnézte a hátamon a sebemet. Itt. Hát itt nincs is seb.
És itt a vége.
Nincs csattanó, belátom, csak egy mini, de nem is ez a lényeg, hanem a hogyan.
Mint pl. ma este, mikor véletlenül leverte Feri sapkáját a székről:
- Véletlenül levertem a sapkádat, ne haragudj.
És még csak kétésfél...
Vagy amikor az autóban elmélázva kérdi, hová megyünk, mondom a papa elé:
- Jaaa, a papa elé? Nem tudtam...
:)
Hogy mennyire más a másik középső... a hanyag elegancia, amivel nemtörődöm módon éppenhogy alkotja meg a szavakat, attól függően, hogy mennyire fontos, vagy mire emlékszik.
Nemrég volt egy kuszkusz időszak az életemben. Rendszerint salátát csinálok kuszkusszal, rém egyszerű, gyors és nagyon nagyon finom, ráadásul a gyerekek is megeszik... csak épp a nevét nem könnyű megjegyezni. Legalábbis Miminek...
Mariéktől hazafelé jövet panaszkodik:
- Mama, én még éhes vagyok, pedig mind megettem a hapcisalátát.
Aki ugye kuckuc-nak hallja a kuszkuszt...
A lecserélhetetlen babaszövegéért meg még mindig hálás vagyok, meg azért is, hogy senki nem akarja leszoktatni a picelszről, meg a számítóbégről. Arról már nem is beszélve, hogy még mindig kis akcentussal beszél, az egyik legkedvesebb nekem a vóóót, sok hosszú ó-val elnyújtva.
Amit ha utánozni merek, rámförmed (teljesen találó a szó):
- Mama!!!!! Ne beszélj angolul!!!
:):)