Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.
A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.
A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).
De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.
Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)
Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.
Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.
Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.
Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.
Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar