Ezért aztán ma már nem vittem, és mivel ezen a héten minden nap hajnalban kettő és három között kerültem ágyba, fogtam is a fejem reggel, hogy hogyan lesz ez úgy, hogy mindenkinek jó lesz. (Magamtól mentegettem volna az összeset...)
Két dolog szokott segíteni ezekben a kómás időkben. 1. ha van itt valaki, 2. ha úgy teszek, mintha nyaralnánk.
A legszerencsésebb konstelláció volt a mai, bár délelőtt gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset mifelénk, de Ildi segítségével, aki két órát ránk áldozott, és mulattatta a gyerekeket (ami miatt mind elég hálásak vagyunk), az első pont maradéktalanul kipipálódott. És én is magamhoz tértem...
Délben lementünk a játszóra, hogy a második pontnak is eleget tegyünk, de nem volt túl jó ötlet (van valaki, aki kiigazodik ezen az időjáráson?...), mert még a mászóvár alatti minimális árnyékban lihegve is elfogyott a másfél literes üveg teljes tartalma, és mind egyszerre kántálta, hogy mennnnyünkmáááárhaza.
Kicsit lelombozódtam, hogy hogyan lesz akkor ebből nyaralás, aztán miközben betettem a pereputtyot a kocsiba, eszembe jutott, hogy az egyik hátsó ülés alatt várja a kánikulát egy bontatlan kacsaúsztató. Gyors egyeztetést követően a megbízható hőmérővel, ami kint majdnem harminc, bent pedig több, mint huszonhat fokot mutatott, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a teraszon megnyissam az idei strandszezont.
És akkor a nemenjünkből mamaaaagyorsabbbbaaaaaan lett, itthon pedig pillanatok alatt elkészült a rögtönzött bícs, finom meleg vízzel, Mikolt kuncogása közepette, miszerint:
- Mama, ez olyan, mint egy nagy nagy karúszó.
:) és tényleg... ha kicsit kisebb volna, nekem épp megfelelne annak. :)
Annyira szeretem, hogy a legkisebb jónak is annyira tudnak örülni, mintha épp a karácsony érkezett volna meg hozzájuk.
... és immár négyen... egészen hihetetlen, meg szép, meg jajjdenagyon...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar