Kiderült, hogy Áron nem rajong a fényképezőgépemért. A játszótéren nem... Pedig igazán sármos lett az újradefiniált frizurájával, meg a kék-piros színeivel.
Aztán az is kiderült, hogy mégis érdemes elvinnem néha a fényképezőgépet, mert az a Mikolt, akiért úgy aggódtam nyolc hónapos korában, most egy akrobatát megszégyenítő ügyességgel mászik, kapaszkodik, oldja meg a maga állította feladványokat, ami ezen a szép napsütéses napon a nagymászóka meghódítása volt.
Sikerült neki, sőt, miután Áron ikertestvére is szemet vetett a mutatványosságra, megtanította, hová lépjen, miben kapaszkodjon, Áron pedig az instrukciókat kibővítve magára szabta azt, a végén ketten álldigálltak odafenn.
Valószínűleg rajtam kívül mindenki más szívinfarktust kapott volna a családban (gyaníthatóan azon kívül is), én rettenetesen büszke vagyok mind a kettőjükre. (Ez egy másik poszt témája lehetne, amiben arról értekeznék, hogy miért bízom a gyerekekben annyira, hogy megengedjem nekik, akár a nagymászókát is...)
Arra már kevésbé, hogy szórták a homokot, de legalább a fűzős cipő nem került le a lábukról, és nem saraztak. Azért általában nagyon morcos szoktam lenni...
És valaki mondja már meg nekem, mi a rossz abban, ha egy kisgyerek a csúszdán lentről felfelé mászik? Mondjuk nagy tömegben én is szoktam szólni, akkor is csak azért, hogy nehogy megüssék egymást, meg ne zavarják a lecsúszókat... de ha senki sincs a közelben, vajon miért reflex ez a legtöbb anyukának?
Végül... szeretem a napos, kicsit szeles, színes, majdnem üres játszót, és leginkább az állandó mosolyt a cseppek arcán odakinn. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar