Áron abban a korban van, amikor egy másodpercre szem elől téveszteni felér egy halálos ítélettel. Az elmúlt idők legelképesztőbb felismerése volt ez, és mert lassan tanulok, néhány igen emlékezetes félóra van mögöttünk.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)
Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.
Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar