Az új gyerek

Nehezen engedem útjára, ritka az ilyen torkomban dobogós érzés, most mégis elérkezett a pillanat, hogy elmeséljem, mivel telt az elmúlt három hónap.
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...
Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.
És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.
Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.
Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.
Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.
Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.
Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.
Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)