A faluvégén van egy telek. Úgy becézzük, hogy Hinerhut, svábul van és a dűlőt hívták így valaha, akik most ott laknak, lehet, hogy ezt nem is tudják.
A Hinerhut egy domb, az aljáról nem is látszik a teteje, és a tetejében van egy jókora veteményes, felfelé menet pedig a luvócerna szélén meggy és cseresznyefák.
Van egy, amit Mikolt csak gyerekfának hív, mert annak olyan alacsonyan is vannak ágai, hogy gond nélkül degeszre eheti magát mind a három, önkiszolgáló üzemmódban.
Csodás. Meg azért is, mert olyan finom minden, hogy alig lehet választani, melyik legyen az első, a második, a sokadik a sorban, amit megkóstolunk.
Meg azért is, mert a lucernás domb kiváló arra is, hogy leguruljanak rajta.
Csilingelnek is hosszan, míg odavagyunk, ezért aztán sokat járunk oda mostanában.
A minap, a két kicsi nagy egyetértésben az oldalamon dézsmálta a dobogós meggyet, mikor egyszercsak Mikolt gondolt egyet, és nekiindult a völgynek.
Áron, egy ágat tartva az egyik kezével, a másikban egy szem meggy, összehúzva a szemöldökét rámmeredt, és kicsit kijelentve, kicsit kérdezve, kicsit rosszallóan, kicsit ijedten, de mindenképpen énekelve ezt mondta:
- Hová megy azzaj a kis csejesznyéjévej az a kicsi Mimicske?
Hát nem tudom :):), de Áront megettem...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar