Kicsike

Annyi minden gyűlt össze bennem, meg képek formájában a gépen is, hogy lassan lehetetlen lesz majd utánkövetni az eseményeket.
Most meg sem próbálom, de itt egy papírlista az asztalon, amin az utolsó tétel a blog írása. Van még előtte pár, már nem halogatható apróság, remélem holnapra a végére érek.
Így most csak egy hangulatkép, szavakban.
Hogy így utolért bennünket a mármár nem is várt nyár, elemi erővel tolulnak fel a tavalyi évből való emlékek, mintegy két dimenzióssá téve a gondolatfonalat odabenn. Szokott ilyen fordulatot venni az életem, ismerős és jóleső ez a zsongás a fejemben, kavarognak a képek, fények, hangulatok, ízek, szagok egymással, most valami karneváli a hangulat.
Ma este a mamáméknál vacsoráztunk, mert Dani nagyon későn végzett (dejó, hogy ilyen közel vannak), aminek az lett a vége, hogy a gyerekek autóval, én pedig babakocsit tolva egyedül jöttem haza. Az utcánkba fordulva egy kicsit mindig úgy érzem, egy évszázaddal visszaugrottam az időben, az úttest ugyan leaszfaltozódott, de ennek pozitív hatása rég elmúlt már, gidres gödrös az út, poros is, ha elmegy egy autó fehér porfelhőben úszik a táj.
Igazi vidéki hangulata van a kétoldalt fákkal és bokrokkal övezett hosszú szakasznak, ami végül az olajfába, és a mi épített kerítésünkbe torkollik.
Most még a szél is fújdogált, ahogy bekanyarodtam, ettől nemcsak sötétebb és homályosabb lett minden, mint egy lépéssel előbb, de hűvösebb is.
Megborzongtam, miközben körüllengett az orgonaillat, amiről sokszor nem tudom eldönteni, hogy kellemes-e vagy sem, most mindenképpen elérzékenyültem rajta.
Malajziában sosem fújt hűvös szél, és minden reggel az orgonaillatra gondoltam, ami egyre reménytelenebbül felidézhetetlenné fakult.
Most pedig, ha a vályogfalú, hűvös házból kinézek, a maláj forróságot érzem, látom, és meglep, mennyire jóleső az a meleg, amiben a körülöttem élők megsülni készülnek.
Annyira nagy a kontraszt, és olyan leírhatatlanul más az a más, hogy meg sem próbálom igazi szavakba tölteni, amikor kérdezik, ugye meleg van?...
Csak toltam a babakocsit, picit összehúztam a szemem is, és nosztalgiával gondoltam a nagypocakos énre, ahogy az első emeleten kihúzza a dupla függönyt reggel, és beleszagol a légkondi hűvös leheletébe, hátha az ablakon túl azokból a ciklámen virágfüzérekből egy kicsike orgonaillat belopja magát a szobába...