Krónika

Sokat vagyunk házon kívül, de mégsem szeretném a tavaszra kenni, hogy napok óta árválkodik a blog bejegyzés nélkül... Kicsit visszahúzódott a grafomán énem, mindent színekben és képekben látok mostanában, és persze történnek az események bennem, körülöttem, nem is kis sebességgel (mégiscsak én vagyok...), olyanok is, amiket egyelőre még dédelgetnem kell, meg olyanok is, amik nem megoszthatóak. Fura mindenesetre, és arról is tanúskodik, hogy változásban vagyok, vagyunk. Nem, nem elmenni készülünk. :)
Csacsogni meg nem szeretek, annál mélyebbek a gondolataim, forog az anyaság-sokgyerekesség körül, csakhogy témánál maradjak.
És persze nőnek a gyerekek, annyi a változás, hogy ha nem írok, elfelejtődik. Úgyhogy most csak dokumentáló jelleggel gyorsan.
Áron beszédfejlődése sosemlátott tempóban robog, ha épp nem látom, csak hallom, sokszor meglep, mennyire tisztán formálja a szavakat, és milyen választékosan tudálékoskodik. :) Néha azt hiszem Mikolt szólt, és csak később veszem észre, hogy Áron volt.
Tegnap este az ágyban pörgött, Lelle már aludt, igyekeztem csitítani, mert a lelkesedése akkorára nőtt, hogy felállt és bemutatta, hogy forgott a naffiú a játszótéren, közben pedig megállás nélkül festette a történetképeket, aminek a végső, leglényegesebb pontja az volt, hogy:
- Nagyon izgatott vótam. :)
Franciás beütéssel a "h" hangzókat elhagyja, így lesz edegű, Anna és leozom, de ez eddig fel se tűnt, csak miután Danival azt játszották, hogy legyen mégis Hanna az az Anna. Áron ült a konyhapulton, és egész testével próbálta kicsikarni a torkában ragadt hákat, több kevesebb sikerrel. A sorrend mindig Hanna, hegedű volt. Pár napig nem került elő a téma, mikor egyszer az autóban ülve Hannát emlegette, és addig gyakorolt (a testével is követve, annyira vicces, ahogy előredőlve erősködik a siker elérése érdekében :)), míg végül az előmondás nélkül is megoldotta. Majd azonnal belefogott a második számúba is, ami mi más is lett volna, mint a egedű:
- Mama, mondd, hogy egedű! :)
A diadalmasság fokozója az elmúlt hétben ez lett:
- Mama, nézd, leesett a poajam... Tádááám.
:):):) Tádááám minden, ami jó vagy rossz, vicces vagy nem. Imádom.
Lelle.
Még mindig ő a legsírósabb gyerekünk, bár azt is gondolom, hogy ez nemcsak azért van így, mert ő amolyan kis nebántsvirág, hanem mert valóban kevesebb figyelem jut rá, mint (óholvanazmár...) Hannára ebben a korában. Mondjuk a középsők ennél jóval könnyebben viselték a szubjektív elhanyagoltságot.
Node mióta Lellike ücsörög, hosszan hangját se lehet hallani. Annyira nem, hogy volt már rá példa, hogy beindult a csendreflex, rohantam is, de csak egy doboz mellett ült és vizsgálgatta a macisajtos dobozt.
Pár lépésnyi mászás is a repertoár része, a héten voltunk Kornélnál is, aki kicsit sajnálta, hogy nem megyünk hetente, de ha nem kell :).
Határozottan kommunikál, a legédesebb a fejrázás, amivel azt jelzi, ha elég az ételből. Áron, akivel szemben szokott ülni maximálisan partner a buksicsóválásban, lelkesen rázzák hát együtt is, nagyokat kacarászva a cinkosságukon, hogy:
- Jejjike, nem kéjsz többet?
Jejjike egyébként két napja hallgat a nevére is, így gyakran megesik, hogy ötfelől hallja, mert a háromnapos csoda azért még tart. :)
És hogy kétséget se hagyjon a nagylánysága felől, tegnap este a megfelelő helyen végezte dolgát, amit ugyan a kádban kezdett, de édesapja felkészült szemei azonnal kiszúrták mire készül, és már repítette is az arra kijelölt egységhez. Lelle picit meglepődött ugyan, de győzött a kitartás. Nem gondolnék messzire ezügyben, viszont büszkén megdícsértük mind a ketten, ő meg bezsebelte széles mosollyal az örömünket, és pancsolt tovább a (tiszta vizű) kádban.