Félkész

Két órája küszködök egy bejegyzéssel, és már sokadszorra törlöm az egészet. Mostanra elegem lett, és a félig kész posztot letettem, elengedtem, előbb dühösen, aztán ahogy távolodtam a témától, egyre békésebben gondoltam a látszólag elpocsékolt időre.
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”