... és ami kimaradt az áprilisi krónikákból

Tegnap az egyik legkedvesebb, igen intenzív kritikai érzékkel rendelkező barátnőm azt kérdezte, szét vagyok-e csúszva. :)
Kicsit :):)
Legalábbis a rengeteg tennivaló között lavírozom, hogy jusson is, maradjon is, közben pedig olyan gyorsan pörögnek az események, hogy van, amit egyszerűen egy legyintéssel elintézek. Közben pedig azon kuncogok, hogy a hajdani Hannavilágos énem vajon mikor kapna gutaütést látva a ma hanyagságát, például amikor a mosólyukban találomra szortírozott ruhakupacok egyre növekvő káoszára rácsukom az ajtót azzal, hogy ráér... miközben rendesen tizedelve vannak a gyerek szekrényekben a ruhák, és sokszor elgondolkodom, vajon mikor láttam utoljára ezt vagy azt a darabot.
Ennek ellenére van mit felvegyenek, és ez elég is. :) Azért lista nélkül manapság elég kétséges volna, hogy a főzés eszembe jutna-e... hogy az összetettebb, nem mindennapos akciókról el ne felejtkezzem.
Kéne egy kis szabadság... de legalábbis jólesne, bár gyaníthatóan nem az elmaradások ledolgozására használnám.
Itt van mindjárt az április, egy csomó élménnyel, képpel, ami a maga idejében nem került fel sem ide, sem az albumba.
Az első két dolog, ami eszembe jut, hogy elromlott a fűtésünk, meg hogy kipakoltuk a pici házat az udvaron.
Kép egyikről sincs :), viszont meghatározó emlék mindkettő.
A fűtésünk valamikor április elején adta be a kulcsot (három éves a kazánunk...), akkor, amikor még jólesett volna egy kis meleg. Egy ideig fel se tűnt, mert a földszinten a főzés miatt (meg mert sokan leheljük gondolom :)) nem volt vészes a helyzet, csak az lett gyanús, hogy minden este egy kicsivel jobban fáztam fent. Mire a termosztátig eljutottam, már csak 18 fokot mutatott, pedig a kis nyíl nagyon megbízhatóan azt jelezte, megy a fűtés.
Egy hét kellett, mire valaki eljött, hogy szemrevételezze, kiderítse, mi a baja a kondenzációs csodánknak, majd még kettő, hogy telefonon utolérjük az amúgy teljesen megbízható mestert, aki sajnálkozott, hogy nem tudja mikorra lesz alkatrész.
Egyszer begyújtottunk a kemencébe, a gyerekekre meg még egy takaró került.
Jobban aludtak éjjel.
Aztán eljött a kánikula, és okafogyottá vált (valamelyest) a szerelés... Melegvizünk van, a többit meg betudtam környezet és pénztárcakímélő akciónak.
Egészen máig, amikor megint jólesett volna picit befűteni.
A kisház...
Amikor elköltöztünk, ide halmoztuk fel az összes olyan holmit (az addig már felhalmozottak mellé), amikről úgy gondoltuk nem lesz rá szükség az elkövetkező 50 évben. Már akkor hüledeztem, hogy sikerült alig 10 évnyi közös, és picit több, mint 30 év egyéni életünk során összeszednünk ennyi kacatot.
A tavaszi lendületben azt gondoltam, jobb sora is lehetne a kis házikónak a kacattárolásnál. Például ha láthatnám egyszer üresen, biztosan jól kitalálnám, mi legyen belőle. Voltak dédelgetett álmok is, meg azt is gondoltam, jót fog tenni nekünk egy kis fizikai munka.
Annak ellenére, hogy voltak kérdések (hova tesszük a gyerekeket, míg mi a porban munkálkodunk...), egy szombaton nekiálltunk. Délre a fele megvolt, a nehezebb része (építőanyagok, régi rossz polcok...) délutánra maradt.
Az alvás után, némi izomláz ellenére nekiálltunk a második körnek, közben szép lassan megjelentek a családunk tagjai. Egymás után megérkezett majdnem mindenki, jutott mindegyik gyerekre egy felnőtt, meg pár hatalmas férfikéz is, és olyan tempósan tették a dolgukat, hogy csak kapkodtam a fejem.
Hogy a kisház üres lett, sőt az udvarról is eltűnt minden, ezért is hálás vagyok, de leginkább az volt ebben a napban nagyon jó, ahogy egy nagy családként működtünk... gyakorlatilag kérés nélkül.
A ház azóta is üresen áll, de mindenféle terveket szövök a jövőjéről. Közben pedig azon gondolkodom, mi legyen a következő egész családot megmozgató akció. :) Azt hiszem, ha sok meggy terem az idén, akkor befőzünk :):)
És hogy ne legyen képtelen a blog, a gyerekekről írok nemsokára egy képeset is külön.