Mivel ma végre nap is sütött, és eső sem esett, kimerészkedtünk a játszóra. Hanna a homokkal órákig elvan magában, de ha gyerekek is vannak mellette, még jobban. Nagyobb fiúk, (4-5 évesek) nagy várat építettek, Hanna pedig odament, és "segített" nekik. Kicsi lapáttal ő is pakolta a homokot, letapogatta, és mindent utánozni igyekezett, amit a fiúk csináltak. Egyszer csak az egyik a kapucnijánál fogva akkorát rántott rajta, hogy hátraesett...
A homok persze puha, így nem ütötte meg magát, de nagy szemekkel csodálkozott a történteken, mert tényleg semmi olyat nem csinált, ami ezt a reakciót kellett volna hogy kiváltsa... Még nem vagyunk rutinosak az ilyen helyzetek kezelésében, sem ő, sem pedig én. Ő fekve csodálkozott, én meg szaladtam, elkerülendő a további inzultust a kisfiú részéről, aki egyébként Hanna lapátjával dolgozott.
Ma éltem meg először, milyen az, amikor bántják a gyerekemet, aki nem tudja megvédni magát, és őszintén nagyon bántott, sőt nagyon dühös lettem. Persze nem megoldás 5 évessel vitába szállni, ha ő úgy érzi, zavarták a játékában, de Hanna tényleg nem csinált semmit sem... Úgyhogy csak megkértem, máskor ne bántsa a kisebbet, pláne lányt, inkább örüljön, hogy milyen ügyes nagyfiú már, akire a kisebbek felnéznek. Nem hatotta meg... Nekem pedig nem múlt a dühöm, úgyhogy elkértük a lapátot, és odébbmentünk saját várat építeni... Még mindig rossz az érzés, bár tudom, Hanna egyáltalán nem vette zokon, csak furcsállotta a történteket. És tényleg? Mit csinál ilyenkor egy szülő? Mert én megvédem, de ugyanakkor példát is kell mutatnom, okosan, higgadtan. Nem könnyű.
Mindenesetre ma elutazunk négy napra pihenni, ahol Hanna Sára barátnőjével fog homokvárat építeni. :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar