Hosszú az út…

Péntek délután Dani korábban ért haza a szokásosnál, és a végkimerülésig pakoltunk, miközben a nagyszülők elvitték Hannát játszóterezni. Mellette nem is tudom, hogyan sikerült volna majdnem 90%os készültségig eljutnunk. Estére a ruhák, a gyógyszerek, és a tisztálkodáshoz szükséges minden benne volt a bőröndökben, érzésre néhány apróság hiányzott még, mint a száradó ruhák, a konyhai dolgok, meg kitudjamég, ja a laptop… Szombat délelőtt a maradék is mind bekerült a két nagy bőröndbe, Dani le is mérte őket, benne vagyunk a súlymaximumban. Dani elugrott a notebookért a munkahelyére, (ezt jobb lett volna kihagyni) Hanna pedig Márkussal játszóterezett a változatosság kedvéért, mivel egyedül már nem bírtam feltartóztatni, hogy ne pakolja ki mindazt, amit én be… pláne, hogy a játékai voltak soron.

Nem részletezem, az indulás körülményit, Dani ugyanis állandó frászban van, hogy lekéssük a gépet, (fordult már elő majdnem…) de végül persze belefutottunk egy ferihegyiútlezárós jópofaságbe, mialatt százszor végighallgattam, hogy naugye… Pedig én igyekeztem, a magam héthónapos pocakjával a legjobb tempót produkálni, de elfáradtam mitagadás.

Az első repülőút kicsit kalandos volt, Hanna nem az az egyhelyben megülő, bámészkodó típus, de szerencsére, (bár még neki nem járna saját szék) mindkét úton kaptunk egy bónusz placcot, a háromüléses sorban. Milyen jó, hogy nincs főszezon… Szóval az első perülőútat szerencsésen túléltük, Hanna már a le és felszállásnál remekül fújja a befogott orrát, amivel kiegyenlít. Barcelonába hat körül értünk, zuhogó eső, és kicsivel hűvösebb idő fogadott, mint otthon volt…

A második utat, ami már csak egy és egy negyed órás volt, az ölemben ülve aludta végig, de csak a felszállás után dőlt ki, addig üvöltött, mert magamra kötöttem a slingben, így moccanni sem bírt. Viszont hozzám tudott bújni, Mikolt is hagyta, és be is tudtam takarni vele. A leszállás előtt ébredt nem sokkal, ettünk, ittunk, aztán csomagösszeszedés/2, már rutinosan, és drukk, hogy elérjük a 9:44-es vonatot Benalmadenaba. A vonat az orrunk előtt ért be a pályaudvarra, jegyet kellett még vennünk, (milyen szerencse, hogy automata üzemel…) és a cuccokat felpakolni, a volnat fütyült, előttünk két ember még jegyre várva, angolok, minimális műszaki érzékkel, és spanyoltudással… A kalauz szigorú tekintete mellett végül felszálltunk, Hannának már moccanni sem volt kedve, ült a babakocsiban, rajta az előlről feladott pulcsija, és nézte a buliba igyekvő színes szagos fiatalokat.

Már csak egy rövid taxizás, némi sorbanállás a szálloda recepcióján, majd egy kis ágyáthelyezés a szobában, és fél éjfélkor lefürödve, elég fáradtan, Hannával magunk között, (a kisággyal meg sem próbálkoztunk…) elaludtunk.