Folyó ügyeink

Tegnap este kiváncsiságból kipróbáltam, mennyi az annyi. Mármint a tejecske... Hanna ugyanis kb. két hete reggel már nemigen szopizik, és van, hogy este is csak az egyik cicit kéri, a másikat pedig hangos nem-mel utasítja vissza. Persze előfordul az is, hogy ő kéri, és akkor lázasan szopizik, de nem sokat, és nem sokáig.

Nos az eredmény... nem sok. Mondjuk majdnem semmi. Szó mi szó, elkeseredtem. Vagyis megérintett, mint minden változás. Nehezen fogadom el, ha valamit le kell zárni, mégha az valami újnak, jónak a kezdete is. Azt hiszem ez az első lépése Hanna elengedésének. Ő pedig olyan ügyesen csinálta, észre sem vettem, hogy a mennyiség az ok. Semmi követelés, kiabálás, nyüglődés nem kísérte a folyamatot, egyszerűen csak a kérdésre, hogy kér-e cicit, a válasz az volt, nem. Aztán rájöttem, mostanában akkor is mondja, nem, ha valami nem sikerül, nem elég, nem jó. Lehet, hogy ő jelezte nekem, nincs már elég, de én nem vettem észre.
Az öröm része... Mikolt mostantól kizárólagos élvezője a szervezetem termelte javaknak, vagy legalábbis legnagyobb részben. :) Hanna pedig megint megmutatta, menniyre természetes az élet, és milyen jól van minden úgy, ahogy van. Semmit nem kell sürgetni, mert mindennek eljön a maga ideje. Olyan jó, hogy ilyen jól működik, és még jobb lenne ezt eltanulni tőle.