Hullámok

Lelkiek...
A várandósság már csak ilyen. Betudhatom persze a hormonoknak, meg a fáradékonyságnak, és tudom, el fog múlni, de mégis...
Aggódás, lelkiismeretfurdalás, sírhatnék, ezek a rosszabbak. Az érzékenység, a tettvágy a jobbak... Minden rendben van, és mégis találok bármit, amin lehet kattogni. Ma pl. megint ez az alvás téma. Hanna délután Danival próbált elaludni, nem sok sikerrel... Kellek neki, pár hete csak én vagyok jó. Sokan megszólnak érte, hogy elrontottam valamit, hogy ilyan anyás Hanna. Pedig szerintem nem rontottam el semmit, ilyen anyás, és kész. Icipici korától nagyon érzékeny, mindent "levesz", teljesen biztos vagyok benne, hogy érzi a változást is bennem, bennünk. Ezen kívül abban a korban van, amikor még mindig formálódik a kötődés, és mivel velem van mindig, nincs is mit tenni, velem nyugszik meg. Pedig Hanna minden, csak nem bújós, ölbekívánkozós kisgyerek... Az este még rosszabb volt, mostanában ölben van, és egy idő után megyünk a nyuszihoz az ágyba. Ma négyszer próbáltam meg letenni sikertelenül, (ilyenkor mondogatja, nem, nem...) aztán feladtam, és sírt, mikor kijöttem. 20mp volt az egész, de engem megviselt...
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy fogalmam sincs, kettővel hogyan lesz ez, pláne, ha egy szobába kerülnek majd. Ezen most nincs is erőm gondolkodni, bízom abban, hogy majd most tök jól spontán fog menni minden, és derűsen elfogadom, hogy ez az élet két babával... :) Sokan végigcsinálták már, és Hannával való létünkből kiindulva, a leghihetetlenebb helyzeteket is meg kellett oldjam valahogy. Gondolatban biztosan másként csináltam volna, mint a valóságban tettem.
Arról pedig még egy szó sem esett, hogy mindemellett mennyire hálás vagyok, hogy két egészséges kisgyerek édesanyja lehetek...........