Éjszakák

Hanna pár napja éjjel sikítva ébred. Ez nem amolyan először kis hangadás, aztán hallgatózás, lesz-e eredmény, majd egyre hangosabb és számonkérőbb jellegű, hanem igazi, éles, félelmetes rettenet. Általában már az első nyekkenésére fenn is vagyok, és ilyenkor rohanok hozzá, felidézve a saját emlékeimet az üres, sötét szobáról... Ahogy kiveszem megnyugszik, és bár a kiságyban való vígasztalásról hallani sem akar jóideje, az ölemben elcsendesedik, a cumi és a kendő segítségével pedig hamar vissza is alszik. A változás innen kezdődik, ugyanis eddig ilyenkor visszatehettem, aludt tovább a helyén békésen. Most viszont ha visszakerül, újra felébred, és sikít tovább. A megoldás, hogy átviszem magunkhoz. Ott általában csendben ficereg még egy órát , majd elalszik. Dani békésen konstatálja, megérkezett, nekem nehezebb, ugyanis a növekvő pocakom miatt nem férek el a hozzámbújni vágyó kis testétől. Ez van...
Álmatlanul várom, hogy elaludjon, addig nem merek megmozdulni sem, nehogy azt a kis álmot, ami az ő szemére már talán ráborulna, kimocorogjam onnét. Így, mire ő elalszik, nekem már mindenem fáj, és azon tűnődöm, hogy mikor, és milyen ágyat vegyünk, mert a mostani, lássuk be, kicsi... Annak a gondolata, hogy Hannát a saját szobájában hagyjam a félelmeivel nem opció. Nekem. De hogy mit is kellene tennem... Nem tudom. Az megnyugtat, hogy az egy évvel ezelőtti önmagamhoz képest mennyit finomodtam, az elveimről pedig már régen elfeledkeztem. Csak a következő kérdés az, ami visszaidézi a gyerekágyas időket... Mi lesz, ha már négyen leszünk?