Ma este

Ma először voltunk igazán közel egymáshoz, Lelle és én. Ma először éreztem, hogy együtt rezdülünk, hogy dolgunk van, hogy egymásra vagyunk utalva...
Áron éjfélkor kijött, és sírt... a szeme összeragadva. Visszavittem, megszoptattam, közben iszonyú erősen fogta a kezemet. Hanna köhög, csillapíthatatlanul. A párásító és a zsályás cukor végül használt. De mire odáig eljutottunk, már kapott prospant és nurophent is... meg bogyót, és ivott, és megemeltük a fejét, és megfordítottuk, hátha huzat megy rá.
Közben pedig elindult valami.
Soha, egyiküknél sem tudtam előre elképzelni a szülést, és mindegyiküknél teljesen egyértelmű volt, amikor végül elindultak. Most sem tudom, melyik jel mit is jelez. Mennyire kellene erősnek lennie, vagy mi következik abból, ha most éppen úgy érzem, hogy.
De ma este történik valami. Nem indul, csak történik. Megint csend van, megint képes vagyok csak rá figyelni. De ma kicsit más ez.

38. hét Lellével

Nem készült kép... sajnos, és nem is tudom, mit kellene írnom, azon kívül, hogy minden változatlan.
Az jutott eszembe, amikor Mid Valleyben laktunk, és kiderült, hogy újra babát várok. Most, hogy anyukám itt van, sokszor eszembe jut az a jelenet, ahogy állnak a konyhában Danival, én pedig nem tudom, mit és hogyan mondjak... Dani rámnéz, és tudja.
Nagyon sóhajtott akkor, és elmosolyodott. Kicsit tartottam tőle, hogy egészen más lesz a reakciója, és igazán jólesett, mert így egészen mélyen kétségbe eshettem. Anyukám nem értette az egészet, és még egy vagy két napig nem is mondtuk meg neki...
Most is itt van, szegény, a legnehezebb időszakaimban van velem, pedig úgy vágyom rá, hogy elvigyük kirándulni, megmutassuk azokat a helyeket, ahová szívesen mentünk, míg képes voltam rá. Igy mondjuk sokat beszélgetünk a kanapén ülve, és talán ez is ad neki annyit, mintha a "szürreális" hegyre mennénk.
Két hét van hátra a hivatalos dátumig. A mát úgy kezdtem, hogy Lelle júliusi baba lesz. Köhögök, és gyenge vagyok, a gyerekek is betegek, így mind itthon vannak. Szeretném, ha mindenki meggyógyulna, a többit már elengedtem.
Érzem a misztériumát ezeknek az utolsó napoknak, néha elidőzöm Lellével odabenn, máskor pedig nagyon jó az a gondolat, hogy hamarosan visszakapom a testemet (kezdjek vele, amit akarok...).
És közben peregnek a napok, mert ennyi gyerek mellett sosem lehet unatkozni :)
És hihetetlenül jó érzés, hogy kész a családunk, hogy ennyien vannak, hogy épp minket választottak. Lelle is.

Rengeteg

Volt egyszer valahol egy külföndön élő blogjában egy bejegyzés. 10 dologról írt, amit a leginkább jellemzőnek vélt az adott országról, csupa olyasmi, amit az utikönyvek nem tárgyaltak. Igazán szórakoztató és tanulságos volt olvasni, és akkor elhatároztam, ha eljutok majd odáig, én is leírom, hogy nekem mik azok az apróságok, amelyek Malajziához kapcsolódnak.
Fontossági sorrend nélkül íme az első.
Mindig, mindenhez jóval több ember kell, mint ami szerintem racionális volna. A jelenséget magát nem értem, de nyilván köze van ahhoz, hogy mennyit ér itt az emberi erőforrás...
Az első ilyen élményem a költöztetés volt. Akkor még szokatlan volt a látvány is, hogy a nyolc emberből, akik itt nyüzsögtek a házban, hatan Áron kiságyát próbálták összeszerelni. A legviccesebbnek pedig az bizonyult, hogy még így sem sikerült kevesebbet, mint fél órát elbíbelődniük a feladattal, bár mindenki a tudásának legjavát adta látszólag. :) (és nem sikerült maradéktalanul megbirkózniuk a kisággyal... sem a miágyunkkal, sem a galériással... stb.)
De így van ez a kerti takarítókkal is, ők hármasával, négyesével járnak, egyikük kezében van a seprű, a másik fogja a levelekkel teli zacskót, a maradék pedig dolgozik.
A kukások hetente háromszor járnak, szintén legalább nyolcan. A szelektív gyűjtés itt nem jellemző (ami engem speciel nagyon zavar), viszont minden alkalommal, amikor kiözönlik a sok fekete fejű dolgozó a kukásautóból (ami Áronnak a nap fénypontja szokott lenni, és a széken állva hűűűzik, míg itt vannak), kiforgatják a kukák tartalmát és szelektálnak.
Közben iszonyú büdös van... de a végére úgy 15-20 perc elteltével, felseperve, elszállítva a szemét.
Tegnap egy hadsereg érkezett, legalább 12-en, olyan érzésem támadt, mintha valami oktatáson vettek volna részt a zöldmellénnyel felszerelkezett, sisakos férfiak és nők... Pedig csak a kábelek elhelyezkedését vetették össze a valóságban egy rajzzal. A kábelek a föld alatt mennek, a csatornához jó, ha hárman odafértek, de legalább ketten tartották a rajzot, és még egy páran szakértették. A képen csak nyolcukat lehet látni, a maradék nem fért bele...
Minden alkalommal, ha valaki kívülről érkezik a lakóparkba, akkor egy őr is jön vele, gondolom, hogy biztosítsa a helyszínt, vagy figyeljen a megfelelő munkamorálra... ja és persze belőlük is van vagy hat egy műszakban, mert kettő folyamatosan járőrözik (nekem spec. kulcsom sincs a lakáshoz, sosem zárjuk az ajtókat, mert teljesen felesleges...), kettő áll a sorompónál, és kettő ül a bódéban, ha valami nagyon fontos történne. Este a műszakváltáskor egy egész kis hangyabolyjá válik a bódé és környéke, 12en móhemzsegnek kint és bent... :)
És hogy a tömegek hatékonyságáról is essen pár szó... A gyorsétteremben egészen jellemző, hogy bár öten állnak a pult mögött (ázsiai mosollyal az arcukon, nagyon készségesen), egy kis adag sültkrumplira negyed órát kell várni... az pedig már csak igazából a hab a tortán, amikor két literes petpalackokból töltik az üdítőt, mert az automata elromlott. :):)
Az egyetlen, nagyon profi, eki egyedül jár, és minden délben fél kettő körül felberreg a motorjával, az a postás.

Most még tudom követni

A lányoknál sosem sikerült, és mert tudom, hogy nem sokáig marad ez ennyire könnyen dokumentálható, gyorsan megemlékeznék arról a csodáról, amit Áron új szavai jelentenek nekem.
A héten azon kívül, hogy gazdagodott a kincs, sok szót magától használ már, helyesen.
Fogja a babát, hozza, és mondogatja hozzá: baba.
A pólóm felcsúszott a pocakomon, egy kis darabja kilátszik (pedig kismama póló ám). Szemfülesünk odaszalad, de már út közben formálgatja a kis nyelvével, hogy mire odaér, hogy rápaskoljon, ki tudja mondani: Lelle :):) Hogy mennyit ért abból, hogy az mi, nyilván fogalmam sincs, mindenesetre ilyenkor elmesélem neki, hogy ki is az a Lelle. (egyébként pedig ezt speciel tisztábban ejti, mint Mimi :):) bár a Jejje Józát is nagyon szeretem)
Örömtoporgással érkezik a teraszról, vödörrel a kezében, és mutogat bele, közben kurjantgat, tita. Egy kis csiga lakott odabenn. :)
És persze rendületlenül mondja, hogy autó, az ó-t hosszan kerekíti. :)
Keresi a testvéreit, kiabálja nekik: Hannna, Mimmi :):) Reggel pedig mutatja az ajtajukat, hogy cssss, mert tudja, ők még alszanak.
Az új szavak: Peti, ezt, ott, bum, nem, hess.
És mindent próbál utánozni... jó átélni újra ezeket azt, visszajönnek a lányokkal kapcsolatos emlékeim, és olyan érdekes, hogy mindegyikük másként kezdte a dumálást. Hanna addig nem szólalt meg, amíg nem volt kristálytiszta a szó. Mikolt nagyvonalúan utánzott, ahogy sikerült, úgy volt jó. Áron is utánoz, nem mondja a szavak elejét, nem kettőz, nagyon figyel, és igyekszik minél pontosabb lenni, de ha nem sikerül, akkor is beszél, és addig gyakorol, míg egyre tisztább a szó.
Hamarosan lesz három dumaládánk :)
Update...
Kifelé menet aszongya, tip (cipő), aztán itt bent felveszi a telefont, és közli hájó...

Szívesen behúznám a székemet

Tegnap éjjel háromkor erős késztetést éreztem rá, hogy levánszorogjak megírni ezt a bejegyzést. Aztán nem sikerült életet lehetni a testembe, bár az agyam kattogott tovább, úgyhogy úgy döntöttem, mosom még magamban ezeket a gondolatokat, aztán meglátjuk mi lesz belőle mára, és majd ma megírom...
Aki unja már a liner témát, meg a lelkembe befelé menetelést, az inkább olvassa a kukásat :) vagy Áronbeszélőset, nem tudok garanciát vállalni most a hosszért, meg az esetleges vergődésből fakadó hullámvasutért.
Szóval behúznám a székem... mint pszichodrámán... de sajnos sem Júliám, sem Gyulám nincs, így csak képzeletben teszem, és bízom benne, hogy sokan állnak mögém, mert most megérett egy értékes játék, aminek jobb volna kijönnie, mint bennmaradnia.
Azt hiszem, elég intenzív önismereti folyamat indult el újra bennem, csak épp nem vettem észre.
Eddig minden napot meggyászoltam, hogy még mindig nincs a kezemben Lelle Róza, most pedig úgy érzem, elkezdtem írni egy listát, és csak remélem, hogy mindent ki tudok rajta pipálni, hogy lesz rá idő. És nem igazi teendők ezek, sokkal inkább egy nagy hátizsák, amiben cipelek ezt azt, amit le kellene tenni ahhoz, hogy készen álljak.
Ketten vagyunk. Az egyikünk egy örvényben épp valahol középen küzd és kapkodja a levegőt, ami lassan elfogy, a másik pedig kint áll, és karba fonva a kezét csóválja a fejét. Mert azt látja, hogy az örvény azért keletkezett, mert az a másik ott bent felkavarta a vizet maga körül, és most csodálkozik rajta, hogy meg fog fulladni. Pedig nincs másról szó, mint arról, hogy sok a félelem, és nagyon erősen dolgoznak a hormonok is már.
A megoldás teljesen egyértelmű. És mégsem megy... Nem megy az elengedés, a beletörődés. Nem tudom puhán rábízni magam a hullámokra... Mert félek, hogy újabb örvénybe kerülök, ezért a sodrással ugyan megegyezően, de veszettül lapátolok, hátha gyorsabban, célirányosabban túl leszek a nehezén. Közben fáradok, és mégcsak hatékonynak sem érzem magam. És amikor épp a partonálló vagyok, akkor tudom, hogy mi a dolgom... aztán alkudozom egy sort, és minden kezdődik előlről. Én meg fáradok. Itt is, ott is.
És a neheze nem a szülés. Tudok, és szeretek szülni... És mégis, hol sürgetném, hol elodáznám. Nem tudom pontosan mi ez, de két kép van bennem.
Az egyik, egy delfin, akit arra kérnek, tegye meg hogy kimászik a partra és ott szül. A másik pedig, hogy sötét van, és egyedül vagyok... fázom.
Hiába negyedik ez nekem, valamilyen szempontból mégiscsak az első. Otthonosan mozgok az Istvánban. Itt nem. Rá merem bízni magam Erzsikére, szavak nélkül is értjük egymást. Itt nincs senki, akiben bízhatok, csak Dani. Meg én. És ez csoda, de teher is egyben.
A liner kérdése a további bizonytalanságokat igyekszik stabilizálni. Ha megoldom, akkor lehet benne hitem, hogy mindent, ami nehézséget, akadályt jelent, le tudok küzdeni. Egy szimbólum. A szabadságomé, a nőségemé, a méltóságomé. Becsapva érzem maga, és magamrahagyva az orvos által. Ezért küzdök, hogy legyen, ezért olyan fontos, hogy mindent megtegyek, míg van rá mód. Pedig látszólag lényegtelen ez... és valószínűleg az is. Kivéve ha az ember igazából egy delfin...
Hogy ezek a dilemmáim mit okoznak...
Mindhárom gyerek beteg. Folyamatosan bombáznak a jelekkel, elbotlanak, köhögnek, betegek, nem alszanak, és egyébként pedig egyszerűen mellettem vannak. Ha ülök, mellém ülnek, könyvet hoznak, színeznek, rajzolnak.
Nekem tegnap nem volt hangom, mára jobb, de köhögök, és nagyon gyengének érzem magam. Plusz valami fertőzést is elkaphattam a medencében, ezt nem taglalném, de elég vacak, pénteken megyünk orvoshoz... és nem tudom, érdemes-e előbbre hozni a vizsgálatot, amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy olyan alapos lesz, mint amire szükségem volna... így pedig magam ellen dolgozok.
Lelle egyre lejjebb van, tegnap éjjel kétpercenként számolós összehúzódásaim voltak, aztán elmúlt minden. Akkor tudtam, hogy nem szülök még, csak bejelentkezik az érzés, hogy tudjam, milyen is ez. Jó.
Közben megrendeltük a linert, ami 5-10 nap alatt fog ideérni, és eszembe jutott mégegy alternatíva, jelesül, hogy Penangon abból a bizonyos kórházból kellene szerezni egyet (akár kölcsön, hiszen a sajátunkat vissza tudjuk küldeni, amennyiben nem lesz rá szükség), ahol szintén van vízbenszülés.
Dani ma fel is hívta őket, készségeseknek tűntek, de a bizalmam megtépázódott már annyira, hogy kicsit szkeptikus legyek a kimenetelt illetően... nos egy asszisztens biztosította Danit arról, hogy ugyanaz a medence van ott is, mint itt, már csak Choongnak kell egyeztetnie az ottani orvossal, hogy van-e nekik annyi linerük, hogy egyet elküldjenek, és hogy egyáltalán (annak ellenére, hogy értették a problémát) nyitottak-e egy ilyen akcióra.
No bejelentkeztem, most kellene egy Gyula, akinek van a fejében egy koncepció, hogy merről is induljunk neki ennek a kis kavarnak odabennt...
Azt tudom, hogy amíg nem vagyok készen, addig nem tudok elengedni... hiába tudom, hogy ezt kellene tennem. Illetve most már abban sem vagyok biztos, hogy mit is. Mert szülni... mondom, tudok, és szeretek is...

A mai napról, Lellével a szívemben

Anyukám ma azt mondta, hogy az utolsó hónap mindig olyan nehezen, lassan telik, hogy már az elején azt gondolja az ember, bárcsak már kint volna, bárcsak már megszületne végre... holott hol van még a vége.
Aztán azt is, hogy ez a kislány kivárja az idejét, nőni akar, ott, ahol a legnagyobb biztonságban van.
Igaza van.
Csak én sürgetem azt, amit nem lehet? Miért akarom, hogy azelőtt történjenek meg a dolgok, mint ahogy annak itt az ideje? Hát nem a legszebb dolog ráhagyatkozni a saját ritmusra? A babáéra, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy mikor mi a dolga?
Megírtam tegnap ami bennem volt, aztán csak ültem a csendben, és hagytam, hogy ellepjenek a gondolatok, meg az érzések. Kerestem bennük Lellét, az arcát, a mosolyát, a kis testének darabjait, ahogyan mozog, ahogy kidugja a lábát, nekifeszíti magát a hátával a pocakomnak... és nem jött semmi. Egy apró szárnycsapásnyi mozdulat, de még egy halvány kép sem.
Mosolyogtam magamon, mert eszembe jutott, hogy Hannával mennyi közös képünk volt, aztán milyen lelkiismeret furdalást éreztem Mikolt miatt, és mennyire tudatosan próbáltam délutánonként Áronra figyelni. És hogy most mennyire nem jutott idő kettőnkre Lellével. Indokok sorakoznak, de ezzel nem vagyok előrébb, így el is engedtem őket.
És AT-ztem egy rövidet. Aztán elolvastam a kommenteket, és nagyon sokat kaptam megint.
Végül este mindent kizárva végre elindult valami felkészülésféle... nem is a végére, hanem az elejére. Hogy megismerjem, hogy közel engedjem magamhoz ezt a legérzékenyebb legkisebbet. Olyan csendes ő, olyan türelmes, olyan nagyon nem kér, nem akar semmit, hogy könnyedén figyelmen kívül lehet hagyni...
Pedig kell, hogy kapcsolódjunk, hogy ráérezzek, hogy megértsem, mert csak így tudunk jók lenni együtt.
És azon kívül, hogy megértettem, nem fog megszületni, míg ezzel készen nem vagyunk, míg nem érzem, hogy a kezembe teszi a kezét, újra beleengedtem magam a semmibe, és csak rá figyeltem.
Érdekes utazás volt, először csak a lélegzetünk vált eggyé, aztán lassan egyre sötétebb lett körülöttünk, és egyszercsak kinyúlt az az apró kéz, amire úgy vágytam, és maga mellé hívott.
Lebegtünk a sötét, puha csendben, felhúzott lábbal, csukott szemmel, mint két űrhajós.
Aztán mellémúszott, egészen közel, míg a mellkasomhoz nem ért a bőre.
Megértettem... nem érdekes a születés, még nem.
A szívemet akarja hallgatni, egészen közeli kontaktusban lenni, érezni a bőröm melegét, megélni, hogy megtartom.
Időt kaptunk, van még tíz nap.
Ma délben Petivel, meg a hárommal elmentünk a kórházba, hogy Choong levegye a streptococcus mintát, és megvizsgáljon.
Szerencsére nincs fertőzés belül, így csak valami krémet írt, a labor egy hét... és semmi sem utal odabenn arra, hogy nyílna az út.
Most nagyon hálás vagyok ennek a maradék időnek.

Peti elment

Péntek reggel Peti áthelyezte a székét Borneora, ott erősíti a Camps International csapatát, mint fotós, videos. Az összes táborhelyet végig fogja járni, így lesz dzsungelben, szigeten, tengerparton, városban is.
Este beszélt vele Dani, akkor már az is biztosnak tűnt, hogy megmássza a Mount Kinabalut.
Azt hiszem, hogy amellett, hogy ráfér ez a kis változás, miután teljesen lemerítettük a készleteit türelem, kipihentség, programszervezés fronton egyaránt, ez egy életre szóló élmény lesz neki. Mitagadás, a sóhajok, amik néha elhagyják apró bálnatestem, sok esetben annak szólnak, hogy decserélnék egy picit vele :)
A maradék ezer pedig annak szól, hogy nagyon hiányzik... (sokat jutnak eszembe Mari-Pali, ők ezt az elengedést sokkal jobban csinálják, mint én, bár nekem van még néhány évem megedződni etéren :)), és mint minden változást ezt is nehezen teszem magamévá.
Nade nem panaszkodni akartam, sőt... Álljon itt, hogy mi mindenért vagyok meglehetősen hálás Petinek, és az elmúlt 5 hónapnak, amit velünk töltött (bár ő sokkal kevesebbet tervezett, és amikor megkérdeztem, hogy mégegyszer végigcsinálná-e, azt mondta, hogy neeem :):))
Köszönöm Neked,
- hogy volt egy felnőtt mellettem, akihez szólni tudtam az anyanyelvemen
- hogy mindig meghallgattál, és egészen jól viselted azt is, hogy sokszor jajjgattam, meg sóhajtoztam... egy bálna már csak ilyen...
- hogy mindig türelmes voltál a gyerekekkel
- hogy úgy simultál bele a hétköznapjainkba, mintha mindig itt laktál volna velünk
- hogy bármikor megkértelek, akár három gyerekkel is nekiindultál a játszótérnek
- hogy amikor orvoshoz kellett mennem, és Áron abban a pillanatban felébredt, amikor kiléptem az ajtón, szó nélkül ringattad másfél órán át, mert üvöltött... és amúgy minden nap is, mert minden nap kiabált valamiért...
- hogy felkeltél reggel, amikor mi még Áronnal nem, és elvitted a lányokat oviba, enni adtál neki, vagy csak egyszerűen velük voltál
- hogy szombatonként elmehettünk Danival kettesben pár órára
- hogy vasárnaponként Danival tollasoztatok
- hogy mindig mindennek örültél, amit főztem, és mindig mindent megkóstoltál a kedvemért :)
- hogy egy csomó filmet adtál, és rászoktattál a sorozatokra :)
- hogy elviselted, hogy Gryllust és Szalóki Ágit, meg Panka és Csiribit hallgatunk orrvérzésig...
- hogy bármikor elmentél, és megvetted mindazt, amire a hétköznapokban szükségünk volt, mert már tudtad, melyik tej, joghurt, sushi az
- hogy megismerhettelek
Hálás vagyok, hogy közelebb kerültünk egymáshoz... és mindezen túl csak remélem, hogy egyszer majd sikerül viszonoznom ezt a hihetetlen sok segítséget, kedvességet, amit kaptam tőled, no meg hogy nem vettük el egészen a családalapítási vágyadat. :)
... és csak zárójelben... hogy lehet két ilyen nagyszerű fiú egy családban?...

Még víz

Ma nyaraltunk. Legalábbis Dani, aki kicsit ki(le)merült (fáj a torka is... most ő az utolsó) az elmúlt időszaktól, amint lefeküdt a medence partjára, ezt mondta. Aztán becsukta a szemét, és aludt egyet az árnyékban.
Mi pedig nyaraltunk. :)
Mikolt továbbra is szerelmese a mélyvíznek, és mert ma a kamerával együtt indultam el velük, van néhány fotó, meg video is erről.
Hanna a locsolókannával öntögette a vizet és tisztította az utat. Aztán a lányok levették a fürdőbugyijukat, és azzal gondolták feltakarítani a követ...
Érkezett egy pár is, a nőnek hatalmas pocakja volt, a gyerekek mindenáron meg akarták simogatni, így kénytelenek voltunk szóba elegyedni velük. :) Van egy 19 hónapos kisfiúk, és a jövő hétre várják a kislányukat. Sorstárs...
Áron eközben megjárta a szaunát, néha csobbant és egy kevésszer öntögetett is.
Nagyon szeretem ezeket a délelőttöket, vagy délutánokat... whatever.
Délután Mimi azzal ébredt, hogy menjünk megint vízbe... de ezúttal felülről érkezett, így ezt inkább kihagytuk.

34 hetes Lellecsillag

Igy festünk...
Majd írok is. :)

Amikor kreatívnak kell lenni...

Van egy nagyon kényelmes kanapénk. Az elmúlt napokban ez lett a főhadiszállásom, mert itt a legkellemesebb a levegő, ha bekapcsolom a légkondícionálót és a plafonventillátort is, mert egészen komoly pocakösszehúzódásokat produkáltam és jobbnak tűnt nyugton maradni, amikor csak lehet, és mert a gyerekek itt körém tudnak gyűlni, és mindenfélékkel kárpótlom őket a kiesett mozgástevékenységek ellensúlyozására.
Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.
Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.
Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.

Sorakozó

Peti olvasott ma egy cikket valahol, ahol néggyerekeseket kérdezgettek az életük apró cseprő dolgairól. Példul, hogy hányszor hangzik el reggelente az a szó, hogy gyere...
A cikk szerint van, ahol 59 esetben ismétli meg a szülő...
Én nem vagyok annyira türelmes, és valószínűleg soha nem lesz annyi időm sem, hogy ezt az 59 gyerét elismételjem reggelente. :) Ha már ötször kell szólnom, tudom, bennem van a hiba. Lassan sikerült megtanítani a lányoknak, hogy kétszer figyelmeztetek, harmadikra jönniük kell, mert különben... elmegy a vonat. Borzasztóan bagatel, nálunk mégis beválik a háromig számolok eszköz is. Már Mikoltnál is. Persze csak akkor, ha következetes tudok maradni, és ez nem könnyű. Illetve ha nem ér el a hozzájuk az üzenet, akkor is vesztettem...

Tegnap előtt épp Hannát nem sikerült megtalálnom a kérésemmel... épp mesekönyvet nézegetett, amibe nagyon nehéz befurakodni holmi ebéd van gyerével...

Ekkora pocakkal két dolog van, amit minden alkalommal lehetetlen kihívásként kezelek, az egyik az, amikor leesik valami, a másik pedig amikor még arra is vetemedem, hogy lehajoljak, neadjisten leguggoljak érte. Viszont csak ekkora pocakkal fordulhat elő velem, hogy napjában sokszázszor leesik valami, mert bár nem vagyok egy zsonglőr amúgy sem, de életem ezen szakasziban olyan fokon vagyok ügyetlen, hogy sokszor már sajnálom magam miatta...

Node történetünkhöz visszakanyarodva.
Kiköltözésünk előtt nagyon nagy bevásárlást ejtettünk a legközelebbi nagyáruházban, legalább 20 doboznyi száraz, és kevésbé száraz, de a hétköznapokhoz addig szervesen hozzátartozó alapvetéseket sikerült felhalmoznunk. Ennek a készletnek jelentős részét tette ki a meggybefőtt.
Odahaza hetente volt nálunk meggyleves, és elképzelni sem tudtam, hogyan leszünk meg nélküle. Persze Dani, aki a racionálisabb vonalat erősíti a családban meggyőzött, hogy két kartonnyi elég lesz belőle, én pedig hallgattam rá.
A második kartont már megkezdtük, de szépen beosztottam az üvegeket, minden hónapban egyszer lehet meggyleves belőlük.
Előre fáj a szívem az utolsóért.
Most, hogy betegek voltak... és végre meggyógyultak, és esznek is rendesen, gondoltam, csinálok egy fazék levest nekik, biztosan nagyon fognak örülni.
Aznap, amikor ez volt edébre, kértem a gyerekeket, jöjjenek, mert tálalva vagyon. Mikolt kisangyalként ült fel a székére, menet közben azonban megérkezett a kukásautó, amit az ablakból látni is lehet... vagy az asztalon állva, ahogy azt Áron szokta, misemtermészetesebb... Én a leveseket tettem az asztalra, Mikolt azonnal nekilátott, Áron az asztal tetején ottozott, Hanna pedig békésen nézegette a könyvet a szőnyegen.
Amikor egyedül vagyok, az a stratégia, hogy mindent előre előkészítek, hogy amikor a levest befejezik (Áron mostanában kezd egyedül kanalazni, emiatt még inkább mellette kell maradni... ha nem is etetni) a második már meleg legyen és tányérokban várja a sorsát... Ma elkövettem azt a hibát, hogy kitettem a lányok leveseit, gondolván Áron megvárja, míg kiporciózom a második fogást.
A konyhába billegtem, közben Hannának másodszor szóltam, hogy jöjjön, Áronnak pedig sokadszor, hogy másszon le és üljön a székébe. Mókásan hangzik ez, hogy a számat jártatom, de mert a sebességem egyenlő a csigáéval, a gyermekded bizalmam abban, hogy értik amit mondok (abból a tényből kiindulva, hogy ha vitaminért kell jönni, akkor azonnal minden utasításnak eleget tesznek, legyen az bármilyen összetett illetve bármelyik gyerek...) pedig nagyságrendekkel túlmutat a valóságon, legalábbis ami a déli időszakot illeti...
Hanna természetesen nem jött, Áron pedig természetesen idővel megértette mit kérek, csak nem a jó irányba kezdett el tolatni. Mikolt ette a levesét, a maga éhesen koncentráló módján, miközben Áronunk egy laza lábtempóval lerúgta Hanna tányérját az asztalról.
Iyg leírva nem tűnik ez nagy dolognak... ha épp humoromnál vagyok, ha épp van még két plusz kezem, vagy húsz perc időm... Vagy nincs egy ekkora pocakom. Mert a leves a konyhapult falától beborította az egész asztal alját, és fröccsentében nem felejtette ki az összes szék lábát sem. Párnástul természetesen. Elképzelésem sincs, hogy tudott ekkora rombolást végbevinni két deci meggyleves, de azon kívül, hogy a szívem szakadt a kincset érő meggyért, nem örömködtem azon sem, hogy bár Mikoltot Áron székébe áthelyezve kettőből egy hangtalanul üldögélt továbbra is, belefelejtkezve az ebédjébe, a másik kettő az éhségtől kiabált, én meg a tehetetlenségtől. Többek között azt, hogy mennyire béna vagyok, és hogy milyen jólesne, ha meghallaná ha szólok, és jönne, ha kérem, mert akkor lehet, hogy Áron nem gondolná, hogy az üres szék, és a leves az övé...
És akkor az én édes, okos, esetenként nemhalló nagylányom azt mondta, hogy... Mama, én akartam jönni, de nem tudtam, mert annyira érdekes volt a könyv... illetve amikor kérdeztem tőle, hogy az oviban se hallja ha menni kell, akkor meg azt, hogy de, mert ott az Auntie Julie chouchou trainbe állít minket és akkor nem is kell odafigyelnem, csak megyek, mert visz a lábam a többiekkel.
Aztán meg azt, hogy addig nem tudok megnyugodni, amíg nem beszélsz velem nagyon szépen.
Miután (fél órányi rekonstrukciós munkával) felmostam, letöröltem, leszedtem, baraktam a mosógépbe (Hannával a sarkamban) mind megnyugodtunk, kivéve Áront, aki már nagyon éhes volt...
És persze ilyenek mindig lesznek, és nincs is igazi tanulság a történetben... Hacsak az nem számít annak, hogy a meggyleves és Áron egy asztalon nem kompatibilis egymással. És hogy Hanna egy édes, okos kislány... és hogy egyszer leszek én még nagyon gyors is.
Ja, és hogy még mindig nem vagyok képes 59x elismételni, hogy gyere...

A háromról

Nem sok időm jut mostanában az írásra... de ha tehetem, fotózom a gyerekeket, annyira helyesek együtt. Abban az esetben leginkább, ha ülök közöttük, és nem törődöm az ebéddel, a környezettel, vagy a saját igényemmel ami a befelé fordulást jelentené.

Hittem, hogy eljön az idő, amikor társai lesznek egymásnak bármennyien is vannak, de mindig a fülembe csengtek azok a mondatok, hogy ha hárman vannak, akkor mindig kimarad egy... Amikor Áron született, a lányok rettentően közel kerültek egymáshoz, szövetséget alkotva, mindenben támogatva egymást. Az óvoda is jelentősen erősítette az egymáshoz fűző kötelékeket, és érdekes módon ebbe még az egymás nyúzása is bőven belefér. Sokszor írtam már, de mégsem tudok betelni a testvérségük látványával. Ahogyan megkérdőjelezhetetlenül benne vannak egymás személyiségében, formálják is egymást, vagy csak a maguk természetes módján élnek ebben a nagycsaládban.

És mióta Áron kezd kikelni, magára ismerni, úgy vonódik be egyre jobban és erősebben ebbe a szövetségbe. A lányok pedig kinyitották a kört és beengedik a legkisebbet. Mikolt, bár sokat harcol Áron erejével, szeret vele lenni, ölbe venni, zsiványkodni, magyarázni. Hanna finomabban van jelen Áron életében, őt talán jobban megviseli Áron dömpersége, ugyanakkor ő a védelmező, okos nagy.

A lényeg a beengedésen van. Hogy együtt tolják a babakocsit, együtt ülnek a kisaasztalhoz játékéttermest játszani, vagy együtt tologatják az autókat, építik a síneket. Áron éppúgy partner a lányos játékokban, mint ahogy a lányok a fiúsabbakban. Az esetek túlnyomó részében hármasban játszanak, kivéve, amikor Áron durvul, vizet önt a lányok fejére, vagy a szemüket próbálja kiszúrni. Én pedig annyira szeretem látni, ahogy megsokszorozódik az a fajta összetartozás, amit kettejüknél már egy jóideje létezik.

Kihogyvan

Maratoni bejegyzésre készülök... Mivel az elmúlt pár napban nem sok újdonság született, gondoltam legyen egy ilyen kimerevített pillanatfelvétel mind a hetünkről, ennél többre most nem telik :)
Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.

Dani
Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...

Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)
Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.
Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.

Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)

Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)

Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))

G és W

G
Gymboree... Úgy érzem, a favorit alvástémát felváltották a gymborees bejegyzések. :)
A két hét oviszünetbe beterveztem egy alkalomnyi játszócsoportot a lányoknak. Mikolt külön hangsúlyozta, hogy megígértem, nagyon várta, hogy végre ő is bemehessen a mászókák, csúszdák, nagy labdák közé.
A múlt héten megkérdeztem, mikor mehetnénk, a papír és a kisasszony szerint, aki megnézte a mai nap reggele volt a legalkalmasabb. Van ugyan két csoport a hétvégén is, de azokban sokan vannak, mondta, inkább jöjjünk hétfőn, ha az jó nekünk.
A fél tizes kezdés ugyan kicsit korai, és Petit is meg kellett kérnem, hogy jöjjön velünk, ahelyett, hogy dolgozni megy, de mert így mind a két lány egy csoportba mehetett, mindenki vállalt mindent, és nekivágtunk.
Peti Áronnal könyvesboltozott volna, de az csak tízkor nyitott, így végül egy kávézőban ittak egy csokis tejet. Peti hajnali ötkor aludt el, megfelelően fáradt is volt szegény, de így legalább ücsörögtek valahol a rohangálás helyett.
Nos mi... amikor megérkeztünk Lídia, a kínai cérnahang a pult mögül pislogott nagyon álmosan, és legalább ennyire értetlenül, hogy mit keresünk itt. Mondtam, telefonált, aztán jött egy másik lány, aki szintén nagyon álmosan érkezett... de végül átöltözött és elkezdte a foglalkozást. Csak a lányoknak.
Mert rajtunk kívül senki sem volt.
Vagyis az én két gyerekemen kívül nem jött senki...
Mert ez az óra nincs is. Ezt a legelső kisasszony nyilván tudta... no komment.
Viszont mivel ez egy ún. drop off óra, engem kiköldtek, hiába mondtam nekik, hogy vannak még nyelvi nehézségeik a gyerekeknek... Illetve megkérdezték, Mikolt mikor lesz három éves. Vagyis még nem három, akkor ez az óra nem az ő órája.
Azt hiszem ha kiküldte volna, akkor tényleg soha többet nem nem lett volna kedvem menni.
Leültem kint, néztem a gyerekeimet, ingattam a fejem, de mert ők végül nagyon élvezték, és rengeteget mozgatták őket (tornaóra híjján ez azért nagyon jó élmény volt nekik), és mert az óra végén megérkezett az a lány, akinek a kisfiával keddenként Áron jár egy csoportba és jót beszélgettünk, majd végül még vettem is a lányoknak egy kis Lelleérkezés ajándékot, nem bántam meg, hogy eljöttünk.
W
Weather, vagyis az időjárásról.
Pár napja vannak olyan hosszú órák, amikor felhők mögé bújik a nap. Sőt voltak már olyan napok is, amikor elő sem került onnan... Eső ritkán esik, ha igen, akkor azt csendben teszi (teljesen szokatlan). Viszont mindezek azt eredményezték, hogy a nappali kinti hőmérséklet jócskán leesett, és bent sem használunk légkondit, csak a plafonventillátort. Nagyszerű úgy kimenni délben, hogy nem ég le az ember orra belül, ha levegőt vesz...
Anyukám tegnap este azt mondta, hogy ha meleg van odahaza, akkor az már nagyon meleg.
Kacarésztam magamban... :):)
Mert tegnap este, nyolckor, kiszállva az autóból, mindhármunkat, akik ezt meg tudják fogalmazni, ugyanaz az érzés kerített hatalmába, miközben rövidujjúban és rövidnadrágban voltunk... Peti mondta ki végül:
- Csontig hatoló 25 fok van. :):):):) És tényleg jólesett volna egy pulcsi... :):):)

35 hetesen 35 nappal magunk előtt...

Csodálatos az ember bőre... Persze kíváncsi leszek, hogy mekkora hely marad majd Lelle születése után a bőröm és a hús között... de ennek ellenére az, hogy ez a dolog ekkora rugalmassággal bírjon anélkül, hogy elszakadna, vagy végül teljesen úgy maradna... kitágulva.
Lelle Róza ruhái a szekrényben, a kórházi csomag darabjai pedig a fiókokban várják, hogy eldöntsem, mikor is érkezett el végképp az idő, hogy egy helyre kerüljenek. Minden gyerekkel egyre kisebb volt ez a halom, most pedig úgy érzem, semmire nincs szükség annyira, hogy azt az utolsó pillanatban össze ne tudnám dobálni. Azért bízom benne, hogy mielőbb sikerül mosnom egy adag babaruhát, nagyon szeretem őket a szárítón látni.
Ugyanígy vagyok a homeos kúrával is, valahogy mindig várom a megfelelő pillanatot a kezdéshez, és egy picit úgy érzem, ha most elkezdem, akkor napokon belül megszülök, ezt pedig még nem szeretném... Igy aztán csak fejben készülődöm, fizikailag még nem annyira.
Annak ellenére, hogy érzem, már nagyon a vége ez az időszak, ami néha örömmel, néha szomorúsággal tölt el... de mindenképpen várakozással teli.
A lányok már egyre többet emlegetik a legkisebb húgukat, kérik, meséljek nekik róla, Hanna pedig néha odabújik, hátha megmoccan Lelle.
Érzékeny vagyok, minden kicsit keményebb félmondatot a lelkemre veszek, kétnaponta sírok valami miatt... Megkezdődött a befelé utazás, bár még van kedvem beszélgetni a gyerekekkel, meg a családdal. :) Ebből tudom, hogy még van idő.
A június végét szeretném, de tudom, ez nem az én választásom... azért ha lehetne egy kívánságom, akkor június 28. lenne a dátum... :)

Taman Tasik Menjalara

Tervezem, hogy egyszer megmutatom mozgóban is, hogy milyen a környék... Hogy mit látunk, amikor hazafelé jövünk, mert szerintem egészen érdekes és radikális a változás a soksávos autópálya és a tőle 200 méterre lévő kis paradicsom között. Mindenesetre egy felvételt mindenképpen megérne. :)
A Desa Parkcity feliratos körforgalomtól minden irányban régebbi kondók, illetve egy kisebb városka található, ez is kerítéssel és sorompóval körbezárt, de az utak itt fákkal övezettek és csak két szűk sávból állnak, az épületek alacsonyak, és bár járda itt sincs, van egy rész, ami kifejezetten jólesik a szememnek. Egy lakótelephez hasonlít a leginkább, a háromszintes házak blokkokba rendeződnek, az aljukban pedig mindenféle boltok és éttermek vannak. Az éttermeket félig nyitott, félig zárt helyeknek kell elképzelni, a tisztaságuk mindig hagy némi kívánnivalót maga után, a konyha látszik, és rendkívül olcsón lehet enni. Főleg helyiek látogatják, a járdákon műanyag asztalok és székek vannak meglehetősen koszos napernyők árnyékában.
Elengedhetetlen helyi fíling, engem cseppet sem zavar egyébként sem a látvány, sem a koszt, hiszen itt általában sütnek mindent, vagyis a legritkább esetben veszélyes... Azért a helyiek is tudják, melyiket kell választani, és ha valamelyik nagyon kong, oda nem érdemes betérni...
Ennek a résznek az egyik modern fejlesztése a tesco épülete, aminek egy része mindmáig építési terület, a palafallal körbezárt részen majmok tanyáznak, a szemetet túrják, ücsörögnek a kerítés teteján... mint a kóbor macskák minálunk.
A tesco tőlünk nagyjából egy-másfél kilométer, a második lámpás kereszteződésben van egy mecset, amivel szemben egy kis domb zöldell körbekerítve. Jövet-menet ez is egy színfolt, a sok beton között szép ez a kis parkszerűség. Be nem lehet látni az utcáról, csak egy folt sejlik a domboldal mögött, ami arra utal, hogy van egy tó is odabent. Sokáig fel sem tűnt az egész, aztán egyszer elolvastam a feliratot a kapun, és leesett, hogy taman azt jelenti, kert. A következő alkalommal Danit kértem, menjünk fel a kapun belülre, nézzük meg, vajon érdemes-e egy kirándulás erejáig eljönni ide a gyerekekkel... hátha. A kis parkolóból ez a látvány fogadadott.
Legközelebb aztán célirányosan ide jöttünk már, bicikliket is hoztunk, gondoltam körbekerekezzük a tavat, megnézzük laknak-e benne állatok... Sokan futottak aznap, eső esett mielőtt kiértünk volna, kellemes volt az idő, de úgy tűnt, hogy a helyiek ide járnak sportolni. Nem is csoda, mert mint kiderült, nem csak a tó van itt, hanem mögötte magasabban egy kis szabadtéri kondipálya is (ez is nagyon jellemző itt, hogy mindenféle sporteszközök vannak a parkokban, és rendszerint tömegesen használják őket). Szeretem nézni a kendős, állig beöltözött nőket, ahogy tornáznak...
Ha pedig továbbsétálunk ezt találjuk.
Ezt a látványt pedig csak fokozza a kis lugas, meg a szépen kialakított és rendben tartott parkos, ücsörgős rész...
Fantasztikus... és nem is tudtam, hogy létezik.Azóta, ha nem süt a nap ezerrel, ide járunk, a gyerekek nagyon élvezik a kis körhintát (a játszó amúgy elég sok sebből vérzik, erősen rászorulna egy felújítás, de mit érdekel, míg a gyerekek szeretik így is...), a sok csúszdát, illetve a nagy szabad teret is, ahol lehet bringázni.Úgy tűnik, vannak még felfedezésre váró helyek, és kellemes meglepetések házon kívül.

Elmúlt

A minap hazafelé tartva döbbentem rá, hogy elmúlt. Nem érzem már Ázsia illatát. Vagy szagát. Néha, ha kilépek az ajtón, még megcsap annak a növénynek az intenzív illata, ami közvetlenül a ház mellett nő, de már ez sem olyan erős, hogy felfogjam...
Az egyetlen, ami zavar, ha nagyon helyi étel szagát érzem... de a metróból mozgólépcsőzve odahaza is mindig érezni az intenzívebb sütiillatot, így ez talán nem is ér.
A legfurább az, hogy fogalmam sincs, ez vajon azt jelenti-e, hogy hazamenvén majd újra szoknom kell Magyarország illatát?
Azért ha becsukom a szemem, az eső utáni hűvös föld illata itt van az orromban :):)

Úgy szeretem

Voltunk ma orvosnál... innentől kezdve minden héten menni kell majd. Bővebben egy másik posztban nemsoká...
Amiről írni akartam, az két nagyon apró, bár talán éppen ennyire fontos mozzanat az itteni életemből.
Az egyik, hogy ezek a péntekek jelentik a felnőtt létünk beteljesedését Danival mostanság, a vizit után mindig beülünk a kórház Starbucks kávézójába, én kapok egy karamellás lattét jéggel, koffeinmentesen, tejszínhabbal a tetején... és beszélgetünk. Vagy nem. :) A fotel kényelmes, a kávé meg bármilyen is lehetne azt hiszem :):) Mindenesetre úgy szeretem.
A másik, ami amúgy is jellemző, és a medence mellett talán ez lesz majd, amit nagyon fogok hiányolni odahaza. Hogy mindig, mindenhol, mindenki (és tényleg, komolyan, minden szépítés nélkül, akár gyerekekkel vagyok, akár nélkülük...) visszamosolyog, vagy előremosolyog. Úgy szeretem. Hogy az a kisasszony, aki egész nap abban az unalmas gyorsétkezdében mérte a chicken kormát, este hatkor is szélesen elmosolyodik, amikor rámosolygok.
Olyan szép lett tőle az arca...
Most jöttem csak rá, hogy mióta ebben az utolsó, hiperérzékeny, nagyon labilis állapotomban vagyok, még senkinek sem sikerült kihoznia a sodromból. És ez hatalmas dolog, mert egészen könnyű lenne amúgy. De mindenki mosolyog, és kedves, és udvarias. És nem a pocakom miatt, hanem amúgy is. Mindig. Az utcánkat sepregető, a közértes lány, a rovarirtó ember, az irodában dolgozó hölgy, aki a vízdíjat szedi.... és még sorolhatnám. Mindnek emlékeszem a mosolygó szemére.
És ezt úgy szeretem...

A 36. hét

A héten kimostam az összes babaruhát, illetve a legkisebbeket. Olyan jó kézbe venni őket, elképzelni, hogy mekkora lesz Lelle, amikor megszületik, vajon belefér-e majd a legapróbbakba :) és közben felidézni a lányok ilyen korát is egyben, hiszen a legtöbb dolog még Hannáé, aztán Mikoltté volt.
Nézve a sok rózsaszínt, eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt írta, hogy én lányos anyuka vagyok, megspékelve egy bónuszkisfiúval. :) És tényleg... :):) valahogy egészen otthonos érzés volt a sok rózsaszínt látni. :):) A teregetés után gyorsan megszaglásztam Áront, megölelgettem a csupaizom kis testét, és nagyon örültem neki, hogy van egy kisfiam is :):)
Anyukám otthon varrja a fejvédőt, a zsebes tárolóval együtt, maholnap felkerül az ágyrács is a kellő magasságba (Lelle ágya elvileg Ároné lett volna, ha Áron hajlandó volna a fél méteres távolságon kívülre kerülni, de mert nem akarózott sem neki, sem nekem ezt a lépést megtenni, így marad minden úgy, ahogy volt, és Lelléé lesz a kiváltságos, aki önálló kuckót kap. :):) persze könnyen lehet, hogy ő sem kér belőle... :)), és a jövő héten teljes lesz a Lellelak, nyuszistól, babástól, takaróstól.
Két apróság hiányzik még, egy kapucnis törölköző, de ha nem kapok, akkor marad az, amit az összes gyerek használt, és bár a szürkeségén a hipó sem segített (a masszázsolaj befogta és semmivel nem jön ki) de legalább van története, és egy hálóing nekem (amiről szontén le tudok mondani ha nem találok).
A könnyedebb részek után a velősebb...
Pénteken voltunk orvosnál.
Peti is készülődik, június végén elmegy, anyukám pedig július végén. Ezekre gondoltam, miközben vezettem befelé, meg arra, vajon meddig jó ötlet, hogy kormány mögé ülök, még akkor is, ha fel tudom mérni, hogy a figyelmem megvan-e még kellőképpen a biztonságos vezetéshez. Azt hiszem hamarosan átengedem valakinek a lehetőséget, mert egyre inkább a belső világ köt le, ez pedig nem a legbiztonságosabb ebben a formában... Végülis Jack jó sofőr.
Mértem az időt, hogy mennyi kell ahhoz, hogy beérjek, de ez annyira bizonytalan a forgalom miatt, hogy végül arra jutottam, semmi értelme. Ha menni kell, és menni akarok, akkor muszáj lesz ezúttal hamarabb útnak indulni, mert sanszos, hogy hatalmas dugóba keveredünk, és az összes alternatíva közül az autóban szülés vonz legkevésbé. Jó esetben húsz perc tőlünk a Pantai, de a múltkor kora délután ugyanabban az irányban nagyjából másfél óra volt, és én nem ismerek egérutakat és talán nem is érdemes ezzel próbálkozni. A dugó oka pedig prózai... a fizető kapuknál kilenc sávnyi autónak kell bebalettoznia magát háromba végül, és bár igazi maláj módon dudálás és ökölrázás nélkül, szép lassan, de halad a sor, azért ez nem kis feladat...
Míg vártunk az orvosra, Dani felhozta a tervét a szülési szabadságáról, ami ezúttal egy hét lesz. Eddig mindig sokkal többet volt velünk, persze Áron szerencsés időszakban született, de most nagyon megijedtem ettől, meg a fent említettektől úgy egészében.
Majd bementünk a rendelőbe, ahol ma vérnyomás mérés (120/70), és ultrahang (plusz szívhanghallgatás) volt.
Ime Lelle arcocskája, belámsimulva, békésen szundikálva. Szeretem ezeket az utolsó képeket, olyan kis pufóknak tűnnek, pedig csak kevés a hely odabennt. :) A szíve szépen egyenletesen dobog, a buksija átmérője 8.5 cm, ami kb. 24 cm körbe, a combocskája változatlanul hosszabb a koránál, most 8 cm, a becsült súlya pedig 2790 gramm.
És itt vége is a vizsgálatoknak.
Bár jövő héttől hetente kell jönnünk, nem lesz sem ctg, sem uh, sem méhszáj vizsgálat.
Amikor kérdeztük, hogy miért nem, az orvos csak mosolygott, és azt mondta, hogy természetesen, ha szeretném, szívesen elküld ctg-re, és meg is vizsgál, de szerinte teljesen felesleges. Mert egyfelől semmi lényeges információt nem fog tudni leszűrni ezekből (a szívhangot hallgatja amúgy is elég sokáig, a méhösszehúzódások pedig nem informatívak, mert könnyen lehet, hogy a semmiből egyszercsak szülés lesz, vagy a sok dimbdomb sem jelent hamarabbi érkezést), a vizsgálattal pedig sokkal több bajt okoz, mintha nem tenné... pl. fertőzést vihet be, vagy megsértheti a méhszájat, amitől elindulhat a szülés, úgyhogy ő ezektől eltekint.
Elfogadom, és bár az otthoni protokoll után fura, de belátom, hogy a feedback ugyan hiányozhat, a legjobb, amit tehetek, hogy figyelek a saját testemre, a saját jelzéseimre, mert úgyis ezek a mérvadók.
A szülés folyamatáról is beszélgettünk.
A medencét előkészíteni, feltölteni nagyjából egy óra. Vagyis ha úgy döntünk indulás, akkor jobb, ha betelefonálunk, mert így el tudnak kezdeni készülni a fogadásunkra. Amikor beérünk majd, lesz egy vizsgálat (az első azóta, hogy a várandósság tényét megállapították), és ennyi. Az orvost általában a kórház hívja azután, hogy beértünk, de mert nálam elég gyorsan történtek az események a legutóbb, már akkor szólnak neki, amikor mi elindulunk majd.
És akkor itt jön a legizgalmasabb fázis. A vajúdástól nem tartok, az egyszemélyes folyamat, legfeljebb Dani szórakoztató jelenlátáre van szükségem. A kitolás már sokkal kevésbé ilyen. Eddig Erzsike mindig velem volt. Eddig mindig mondott valamit, amitől úgy érezhettem, valaki kézben tartja azt, amit én már nem tudok, és nem is a dolgom. Nálam ebben a szakaszban megszűnik a világ, már nem tudok felelősséget vállani, csak azért, hogy a babánkkal együtt megteszem azt, amit a testem diktál.
Hogy eközben valaki ott van, fogja majd Lelle fejét, amikor kibújik, fogja a kis testét, amikor kell, és a pocakomra rakja, amikor kint van... mind olyan dolgok, amikre szükségem van. Hogy tudjam, lesz ilyen. Ehhez képest az orvos most azt mondta, ő nem nyúl majd hozzám szülés közben, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mint pl. négy óránként egy méhszájvizsgálat... de mert ennyi időt nem tervezek bent tölteni, esélyes, hogy nem kerül sor erre...
Csak annyit fog mondani, hogy ne nyomjak... pl.
És bár eddig egészen biztos voltam magunkban, sőt akár abban is, hogy ez menni fog mindenféle külső segítség nélkül, most egy kicsit megrémültem. Mert hamár elfogadom, hogy végül kórházban szülök, beindulnak az elvárásaim, meg felelevenednek az emlékeim. Ezek viszonylag pozitívak, de nem teljesen a tudatos önállóság felé mozdítanak.
Úgyhogy van dolgom...
Mert igazából nem is kívánhatnék jobbat annál, hogy békén hagyjanak, és mégis legyen egy csapat, akik felkészülten, ámbár beavatkozás mentesen pusztán jelen legyenek arra az esetre, ha bármilyen okból szükség van rájuk, most jöttem rá, hogy még van mit készülnöm.
Tegnap éjjel aztán a sorozatnézés végeztével beszélgettünk Danival. Éjjel mindig sokkal riasztóbb a világ, ráadásul nem is aludtam túl jól az előző éjjel (Mikolt átjött hozzánk, Dani pedig alvajárva megszökött a lányok szobájába, így kétfelől támasztottak, majd Mikolt leesett, erre mind felébredtünk... hajnal hattól félóránként tettem egyikkel másikkal igény szerint eztazt... ők vigyorogva keltek nyolckor, én nem annyira)... de a beszélgetés végül megnyugtatott. Mert Dani emlkészik arra is, amire én nem. Jelesül, hogy minden rendben szokott menni, és olyan vagyok, mint az ötödik elem végén a sokfényes jelenet, amit gyorsan meg is néztem. Ha ilyen, nem bánom.
Azért megígértettem vele, hogy bejön a medencébe ha kérem, és fogja a kis kobakot, ha más nem teszi.
Igy vagyunk most, Lelle még nincs nagyon lent, de az érzés mégis nagyon nem a 36. heti, sokkal inkább olyan 38. Nincs már étvágyam, nem tudok aludni, és sokkal lassabban a gondolataim, mint szeretném. Másik világban vagyok már, és ezt a gyerekek is érzik. Nem is kicsit.
Tegnap este Hanna Danival beszélgetett, Hanna elsírta magát, hogy nagyon sok a gyerek itthon... Sokszor sír, Mikolttal rengeteget civakodnak. Talán Áron a legkiegyensúlyozottabb, de tudom, ez csak átmeneti.
Várom a mamámat, várjuk mindannyian.
És Lellét legalább ennyire. :)

Feketefehérek

Az ebéd és a délutáni alvás közti szabad térben a kanapé szemszögéből.