A 36. hét

A héten kimostam az összes babaruhát, illetve a legkisebbeket. Olyan jó kézbe venni őket, elképzelni, hogy mekkora lesz Lelle, amikor megszületik, vajon belefér-e majd a legapróbbakba :) és közben felidézni a lányok ilyen korát is egyben, hiszen a legtöbb dolog még Hannáé, aztán Mikoltté volt.
Nézve a sok rózsaszínt, eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt írta, hogy én lányos anyuka vagyok, megspékelve egy bónuszkisfiúval. :) És tényleg... :):) valahogy egészen otthonos érzés volt a sok rózsaszínt látni. :):) A teregetés után gyorsan megszaglásztam Áront, megölelgettem a csupaizom kis testét, és nagyon örültem neki, hogy van egy kisfiam is :):)
Anyukám otthon varrja a fejvédőt, a zsebes tárolóval együtt, maholnap felkerül az ágyrács is a kellő magasságba (Lelle ágya elvileg Ároné lett volna, ha Áron hajlandó volna a fél méteres távolságon kívülre kerülni, de mert nem akarózott sem neki, sem nekem ezt a lépést megtenni, így marad minden úgy, ahogy volt, és Lelléé lesz a kiváltságos, aki önálló kuckót kap. :):) persze könnyen lehet, hogy ő sem kér belőle... :)), és a jövő héten teljes lesz a Lellelak, nyuszistól, babástól, takaróstól.
Két apróság hiányzik még, egy kapucnis törölköző, de ha nem kapok, akkor marad az, amit az összes gyerek használt, és bár a szürkeségén a hipó sem segített (a masszázsolaj befogta és semmivel nem jön ki) de legalább van története, és egy hálóing nekem (amiről szontén le tudok mondani ha nem találok).
A könnyedebb részek után a velősebb...
Pénteken voltunk orvosnál.
Peti is készülődik, június végén elmegy, anyukám pedig július végén. Ezekre gondoltam, miközben vezettem befelé, meg arra, vajon meddig jó ötlet, hogy kormány mögé ülök, még akkor is, ha fel tudom mérni, hogy a figyelmem megvan-e még kellőképpen a biztonságos vezetéshez. Azt hiszem hamarosan átengedem valakinek a lehetőséget, mert egyre inkább a belső világ köt le, ez pedig nem a legbiztonságosabb ebben a formában... Végülis Jack jó sofőr.
Mértem az időt, hogy mennyi kell ahhoz, hogy beérjek, de ez annyira bizonytalan a forgalom miatt, hogy végül arra jutottam, semmi értelme. Ha menni kell, és menni akarok, akkor muszáj lesz ezúttal hamarabb útnak indulni, mert sanszos, hogy hatalmas dugóba keveredünk, és az összes alternatíva közül az autóban szülés vonz legkevésbé. Jó esetben húsz perc tőlünk a Pantai, de a múltkor kora délután ugyanabban az irányban nagyjából másfél óra volt, és én nem ismerek egérutakat és talán nem is érdemes ezzel próbálkozni. A dugó oka pedig prózai... a fizető kapuknál kilenc sávnyi autónak kell bebalettoznia magát háromba végül, és bár igazi maláj módon dudálás és ökölrázás nélkül, szép lassan, de halad a sor, azért ez nem kis feladat...
Míg vártunk az orvosra, Dani felhozta a tervét a szülési szabadságáról, ami ezúttal egy hét lesz. Eddig mindig sokkal többet volt velünk, persze Áron szerencsés időszakban született, de most nagyon megijedtem ettől, meg a fent említettektől úgy egészében.
Majd bementünk a rendelőbe, ahol ma vérnyomás mérés (120/70), és ultrahang (plusz szívhanghallgatás) volt.
Ime Lelle arcocskája, belámsimulva, békésen szundikálva. Szeretem ezeket az utolsó képeket, olyan kis pufóknak tűnnek, pedig csak kevés a hely odabennt. :) A szíve szépen egyenletesen dobog, a buksija átmérője 8.5 cm, ami kb. 24 cm körbe, a combocskája változatlanul hosszabb a koránál, most 8 cm, a becsült súlya pedig 2790 gramm.
És itt vége is a vizsgálatoknak.
Bár jövő héttől hetente kell jönnünk, nem lesz sem ctg, sem uh, sem méhszáj vizsgálat.
Amikor kérdeztük, hogy miért nem, az orvos csak mosolygott, és azt mondta, hogy természetesen, ha szeretném, szívesen elküld ctg-re, és meg is vizsgál, de szerinte teljesen felesleges. Mert egyfelől semmi lényeges információt nem fog tudni leszűrni ezekből (a szívhangot hallgatja amúgy is elég sokáig, a méhösszehúzódások pedig nem informatívak, mert könnyen lehet, hogy a semmiből egyszercsak szülés lesz, vagy a sok dimbdomb sem jelent hamarabbi érkezést), a vizsgálattal pedig sokkal több bajt okoz, mintha nem tenné... pl. fertőzést vihet be, vagy megsértheti a méhszájat, amitől elindulhat a szülés, úgyhogy ő ezektől eltekint.
Elfogadom, és bár az otthoni protokoll után fura, de belátom, hogy a feedback ugyan hiányozhat, a legjobb, amit tehetek, hogy figyelek a saját testemre, a saját jelzéseimre, mert úgyis ezek a mérvadók.
A szülés folyamatáról is beszélgettünk.
A medencét előkészíteni, feltölteni nagyjából egy óra. Vagyis ha úgy döntünk indulás, akkor jobb, ha betelefonálunk, mert így el tudnak kezdeni készülni a fogadásunkra. Amikor beérünk majd, lesz egy vizsgálat (az első azóta, hogy a várandósság tényét megállapították), és ennyi. Az orvost általában a kórház hívja azután, hogy beértünk, de mert nálam elég gyorsan történtek az események a legutóbb, már akkor szólnak neki, amikor mi elindulunk majd.
És akkor itt jön a legizgalmasabb fázis. A vajúdástól nem tartok, az egyszemélyes folyamat, legfeljebb Dani szórakoztató jelenlátáre van szükségem. A kitolás már sokkal kevésbé ilyen. Eddig Erzsike mindig velem volt. Eddig mindig mondott valamit, amitől úgy érezhettem, valaki kézben tartja azt, amit én már nem tudok, és nem is a dolgom. Nálam ebben a szakaszban megszűnik a világ, már nem tudok felelősséget vállani, csak azért, hogy a babánkkal együtt megteszem azt, amit a testem diktál.
Hogy eközben valaki ott van, fogja majd Lelle fejét, amikor kibújik, fogja a kis testét, amikor kell, és a pocakomra rakja, amikor kint van... mind olyan dolgok, amikre szükségem van. Hogy tudjam, lesz ilyen. Ehhez képest az orvos most azt mondta, ő nem nyúl majd hozzám szülés közben, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mint pl. négy óránként egy méhszájvizsgálat... de mert ennyi időt nem tervezek bent tölteni, esélyes, hogy nem kerül sor erre...
Csak annyit fog mondani, hogy ne nyomjak... pl.
És bár eddig egészen biztos voltam magunkban, sőt akár abban is, hogy ez menni fog mindenféle külső segítség nélkül, most egy kicsit megrémültem. Mert hamár elfogadom, hogy végül kórházban szülök, beindulnak az elvárásaim, meg felelevenednek az emlékeim. Ezek viszonylag pozitívak, de nem teljesen a tudatos önállóság felé mozdítanak.
Úgyhogy van dolgom...
Mert igazából nem is kívánhatnék jobbat annál, hogy békén hagyjanak, és mégis legyen egy csapat, akik felkészülten, ámbár beavatkozás mentesen pusztán jelen legyenek arra az esetre, ha bármilyen okból szükség van rájuk, most jöttem rá, hogy még van mit készülnöm.
Tegnap éjjel aztán a sorozatnézés végeztével beszélgettünk Danival. Éjjel mindig sokkal riasztóbb a világ, ráadásul nem is aludtam túl jól az előző éjjel (Mikolt átjött hozzánk, Dani pedig alvajárva megszökött a lányok szobájába, így kétfelől támasztottak, majd Mikolt leesett, erre mind felébredtünk... hajnal hattól félóránként tettem egyikkel másikkal igény szerint eztazt... ők vigyorogva keltek nyolckor, én nem annyira)... de a beszélgetés végül megnyugtatott. Mert Dani emlkészik arra is, amire én nem. Jelesül, hogy minden rendben szokott menni, és olyan vagyok, mint az ötödik elem végén a sokfényes jelenet, amit gyorsan meg is néztem. Ha ilyen, nem bánom.
Azért megígértettem vele, hogy bejön a medencébe ha kérem, és fogja a kis kobakot, ha más nem teszi.
Igy vagyunk most, Lelle még nincs nagyon lent, de az érzés mégis nagyon nem a 36. heti, sokkal inkább olyan 38. Nincs már étvágyam, nem tudok aludni, és sokkal lassabban a gondolataim, mint szeretném. Másik világban vagyok már, és ezt a gyerekek is érzik. Nem is kicsit.
Tegnap este Hanna Danival beszélgetett, Hanna elsírta magát, hogy nagyon sok a gyerek itthon... Sokszor sír, Mikolttal rengeteget civakodnak. Talán Áron a legkiegyensúlyozottabb, de tudom, ez csak átmeneti.
Várom a mamámat, várjuk mindannyian.
És Lellét legalább ennyire. :)