A cikk szerint van, ahol 59 esetben ismétli meg a szülő...
Én nem vagyok annyira türelmes, és valószínűleg soha nem lesz annyi időm sem, hogy ezt az 59 gyerét elismételjem reggelente. :) Ha már ötször kell szólnom, tudom, bennem van a hiba. Lassan sikerült megtanítani a lányoknak, hogy kétszer figyelmeztetek, harmadikra jönniük kell, mert különben... elmegy a vonat. Borzasztóan bagatel, nálunk mégis beválik a háromig számolok eszköz is. Már Mikoltnál is. Persze csak akkor, ha következetes tudok maradni, és ez nem könnyű. Illetve ha nem ér el a hozzájuk az üzenet, akkor is vesztettem...
Tegnap előtt épp Hannát nem sikerült megtalálnom a kérésemmel... épp mesekönyvet nézegetett, amibe nagyon nehéz befurakodni holmi ebéd van gyerével...
Ekkora pocakkal két dolog van, amit minden alkalommal lehetetlen kihívásként kezelek, az egyik az, amikor leesik valami, a másik pedig amikor még arra is vetemedem, hogy lehajoljak, neadjisten leguggoljak érte. Viszont csak ekkora pocakkal fordulhat elő velem, hogy napjában sokszázszor leesik valami, mert bár nem vagyok egy zsonglőr amúgy sem, de életem ezen szakasziban olyan fokon vagyok ügyetlen, hogy sokszor már sajnálom magam miatta...
Kiköltözésünk előtt nagyon nagy bevásárlást ejtettünk a legközelebbi nagyáruházban, legalább 20 doboznyi száraz, és kevésbé száraz, de a hétköznapokhoz addig szervesen hozzátartozó alapvetéseket sikerült felhalmoznunk. Ennek a készletnek jelentős részét tette ki a meggybefőtt.
Odahaza hetente volt nálunk meggyleves, és elképzelni sem tudtam, hogyan leszünk meg nélküle. Persze Dani, aki a racionálisabb vonalat erősíti a családban meggyőzött, hogy két kartonnyi elég lesz belőle, én pedig hallgattam rá.
A második kartont már megkezdtük, de szépen beosztottam az üvegeket, minden hónapban egyszer lehet meggyleves belőlük.
Előre fáj a szívem az utolsóért.
Most, hogy betegek voltak... és végre meggyógyultak, és esznek is rendesen, gondoltam, csinálok egy fazék levest nekik, biztosan nagyon fognak örülni.
Aznap, amikor ez volt edébre, kértem a gyerekeket, jöjjenek, mert tálalva vagyon. Mikolt kisangyalként ült fel a székére, menet közben azonban megérkezett a kukásautó, amit az ablakból látni is lehet... vagy az asztalon állva, ahogy azt Áron szokta, misemtermészetesebb... Én a leveseket tettem az asztalra, Mikolt azonnal nekilátott, Áron az asztal tetején ottozott, Hanna pedig békésen nézegette a könyvet a szőnyegen.
Amikor egyedül vagyok, az a stratégia, hogy mindent előre előkészítek, hogy amikor a levest befejezik (Áron mostanában kezd egyedül kanalazni, emiatt még inkább mellette kell maradni... ha nem is etetni) a második már meleg legyen és tányérokban várja a sorsát... Ma elkövettem azt a hibát, hogy kitettem a lányok leveseit, gondolván Áron megvárja, míg kiporciózom a második fogást.
A konyhába billegtem, közben Hannának másodszor szóltam, hogy jöjjön, Áronnak pedig sokadszor, hogy másszon le és üljön a székébe. Mókásan hangzik ez, hogy a számat jártatom, de mert a sebességem egyenlő a csigáéval, a gyermekded bizalmam abban, hogy értik amit mondok (abból a tényből kiindulva, hogy ha vitaminért kell jönni, akkor azonnal minden utasításnak eleget tesznek, legyen az bármilyen összetett illetve bármelyik gyerek...) pedig nagyságrendekkel túlmutat a valóságon, legalábbis ami a déli időszakot illeti...
Hanna természetesen nem jött, Áron pedig természetesen idővel megértette mit kérek, csak nem a jó irányba kezdett el tolatni. Mikolt ette a levesét, a maga éhesen koncentráló módján, miközben Áronunk egy laza lábtempóval lerúgta Hanna tányérját az asztalról.
Iyg leírva nem tűnik ez nagy dolognak... ha épp humoromnál vagyok, ha épp van még két plusz kezem, vagy húsz perc időm... Vagy nincs egy ekkora pocakom. Mert a leves a konyhapult falától beborította az egész asztal alját, és fröccsentében nem felejtette ki az összes szék lábát sem. Párnástul természetesen. Elképzelésem sincs, hogy tudott ekkora rombolást végbevinni két deci meggyleves, de azon kívül, hogy a szívem szakadt a kincset érő meggyért, nem örömködtem azon sem, hogy bár Mikoltot Áron székébe áthelyezve kettőből egy hangtalanul üldögélt továbbra is, belefelejtkezve az ebédjébe, a másik kettő az éhségtől kiabált, én meg a tehetetlenségtől. Többek között azt, hogy mennyire béna vagyok, és hogy milyen jólesne, ha meghallaná ha szólok, és jönne, ha kérem, mert akkor lehet, hogy Áron nem gondolná, hogy az üres szék, és a leves az övé...
És akkor az én édes, okos, esetenként nemhalló nagylányom azt mondta, hogy... Mama, én akartam jönni, de nem tudtam, mert annyira érdekes volt a könyv... illetve amikor kérdeztem tőle, hogy az oviban se hallja ha menni kell, akkor meg azt, hogy de, mert ott az Auntie Julie chouchou trainbe állít minket és akkor nem is kell odafigyelnem, csak megyek, mert visz a lábam a többiekkel.
Aztán meg azt, hogy addig nem tudok megnyugodni, amíg nem beszélsz velem nagyon szépen.
Miután (fél órányi rekonstrukciós munkával) felmostam, letöröltem, leszedtem, baraktam a mosógépbe (Hannával a sarkamban) mind megnyugodtunk, kivéve Áront, aki már nagyon éhes volt...
És persze ilyenek mindig lesznek, és nincs is igazi tanulság a történetben... Hacsak az nem számít annak, hogy a meggyleves és Áron egy asztalon nem kompatibilis egymással. És hogy Hanna egy édes, okos kislány... és hogy egyszer leszek én még nagyon gyors is.
Ja, és hogy még mindig nem vagyok képes 59x elismételni, hogy gyere...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar