Csodálatos az ember bőre... Persze kíváncsi leszek, hogy mekkora hely marad majd Lelle születése után a bőröm és a hús között... de ennek ellenére az, hogy ez a dolog ekkora rugalmassággal bírjon anélkül, hogy elszakadna, vagy végül teljesen úgy maradna... kitágulva.Lelle Róza ruhái a szekrényben, a kórházi csomag darabjai pedig a fiókokban várják, hogy eldöntsem, mikor is érkezett el végképp az idő, hogy egy helyre kerüljenek. Minden gyerekkel egyre kisebb volt ez a halom, most pedig úgy érzem, semmire nincs szükség annyira, hogy azt az utolsó pillanatban össze ne tudnám dobálni. Azért bízom benne, hogy mielőbb sikerül mosnom egy adag babaruhát, nagyon szeretem őket a szárítón látni.
Ugyanígy vagyok a homeos kúrával is, valahogy mindig várom a megfelelő pillanatot a kezdéshez, és egy picit úgy érzem, ha most elkezdem, akkor napokon belül megszülök, ezt pedig még nem szeretném... Igy aztán csak fejben készülődöm, fizikailag még nem annyira.
Annak ellenére, hogy érzem, már nagyon a vége ez az időszak, ami néha örömmel, néha szomorúsággal tölt el... de mindenképpen várakozással teli.
A lányok már egyre többet emlegetik a legkisebb húgukat, kérik, meséljek nekik róla, Hanna pedig néha odabújik, hátha megmoccan Lelle.
Érzékeny vagyok, minden kicsit keményebb félmondatot a lelkemre veszek, kétnaponta sírok valami miatt... Megkezdődött a befelé utazás, bár még van kedvem beszélgetni a gyerekekkel, meg a családdal. :) Ebből tudom, hogy még van idő.
A június végét szeretném, de tudom, ez nem az én választásom... azért ha lehetne egy kívánságom, akkor június 28. lenne a dátum... :)
Tidak ada komentar:
Posting Komentar