32 hetesen Lellével

A humorérzékem pár napja cserben hagyott.
Pedig ha valamikor, mostanában igazán szükségem volna rá.
Igyekszem szépen megfogalmazni a jelent, de ha röviden kellene, akkor csak annyit írnék, hogy öreg vagyok én már a várandóssághoz. :)
Valószínűleg a gyerekek számával egyenes arányban egyre nehezebb mindegyik terhességem, és nem lettem fiatalabb sem az elmúlt öt évben. Ha pedig összeszámolom, akkor abból a 66 hónapból, ami aközött telt el, hogy Hanna a pocakomba költözött és Lelle megszületik majd, 36ban voltam várandós, és az elmúlt 59ből csak 10ben nem szoptattam, akkor valószínűleg teljesen jogosan érzem, hogy jelez a testem...
Kérdezték már, hogy tényleg komolyan úgy gondolom-e, hogy Lelle az utolsó. És hogy nem fog-e hiányozni a pocak, a szoptatás, a babaillat.
Amint Lelle megszületik, biztosan fog.
A szoptatás tekintetében ha Áronon múlik, akkor jó eséllyel még gimis koráig hódolhatok ennek a szenvedélynek.
Áron után még maradt bennem hiányérzet. Tudtam, hogy még nem értem a végére valaminek. Most nincs. Most úgy érzem, kerek a világ.
És azt is érzem, hogy mégha nosztalgiával tölt is majd el, ha valakit pocakkal látok, semmilyen tekintetben nem volna reális mégegy baba.
Négyet szerettem volna, és még így is sokszor gondolom, hogy meghaladja minden képességemet terelgetni őket.
A jelenről pedig... Fizikailag három napja nem bírok a lábamon állni öt percnél tovább, ha mégis muszáj, akkor valahol meg kell támaszkodnom, kicsit előrehajolni, hogy bírjam a pocakomat. Az emeletre fel sem megyek nappal, öltözködni a szárítóról szoktam, pedig biztosan lenne még egy csomó jó kis darab a ruhatárban a másodikon...
Fáj a lábam, a derekam, a hátam, és kezd minden izületem szétcsúszni. Öröm, hogy a bőröm még képes összetartani a csontjaimat, különben egészen biztosan darabokra esnék.
A szokásos tüneteket természetesen produkálom, ebben semmi meglepő nincs, ég a gyomrom, akár eszem, akár nem, folyamatosan melegem van, és közben nem kapok levegőt, gyors a szívverésem, amitől sokszor van igazi légszomjam is, és még egy rakás apróság. :) Ezerkre mind emlékszem korábbról, de ahogy Hanna után ezeket simán elfelejtettem, most egészen biztosan nem fogom. :):)
Édességet kívánok, vagy gyümölcsöt, és ha többet eszem három falatnál, vagyis ha majdnem jóllakom, akkor rosszul vagyok.
És hogy mindezt miért írom le, miért nem arról posztolok épp, hogy milyen csodálatos dolog is várandósnak lenni... hát szimplán mert ez az igazáság. Viccelődtem már azzal, hogy számomra a 40 hétben összesen 8 olyan van, amikor minden kerek. Ma rájöttem, hogy ez nem is vicc. Sőt az is gyakorta eszembe jut, amikor egy korábbi sorstárs azt találta mondani, hogy ha valaki még egyszer azt meri neki mondani, hogy ez egy áldott állapot, akkor bokán fogja rúgni... megértem.
Pedig áldottnak áldott, és minden velejárója ellenére sem cserélném el semmire.
Többek között azért sem, mert hiszek benne, hogy csak az igazán mélyen az enyém, amivel igazán megküzdöttem.
A szép oldala pedig az, hogy Lellénk rengeteget mocorog, a lányok minden nap beszélnek hozzá, főleg amikor este mesélek nekik. Sokat kérdeznek, mostanában leginkább arról, hogy hogyan születik, és hogyan került a pocakomba. Szeretem, hogy Hanna tudja, hogy egy kisbaba világrajövetele nem tündérmese, és fáj is, és mégsincs semmi ijedség benne ha beszélünk róla. Szeretem, ahogy Mikolt is vigyáz, nehogy rákönyököljön a pocakomra, közben mondja is, hogy vigyáztam a Jejje Józája. :)
És szeretem, hogy hamarosan mégegy kislányunk lesz, hogy nemsokára elérkezik az a várva várt pillanat, amikor a kezemben tarthatom, a szemébe nézhetek, és ez a kép, ez a gondolat esténként, amikor megtalálom a megfelelő testhelyzetet (egy rennie után...), hogy legalább egy pár percre kényelmesnek gondolhassam az ágyunkat... szóval ez a gondolat feledtet minden egyebet.