Úgy szeretem

Voltunk ma orvosnál... innentől kezdve minden héten menni kell majd. Bővebben egy másik posztban nemsoká...
Amiről írni akartam, az két nagyon apró, bár talán éppen ennyire fontos mozzanat az itteni életemből.
Az egyik, hogy ezek a péntekek jelentik a felnőtt létünk beteljesedését Danival mostanság, a vizit után mindig beülünk a kórház Starbucks kávézójába, én kapok egy karamellás lattét jéggel, koffeinmentesen, tejszínhabbal a tetején... és beszélgetünk. Vagy nem. :) A fotel kényelmes, a kávé meg bármilyen is lehetne azt hiszem :):) Mindenesetre úgy szeretem.
A másik, ami amúgy is jellemző, és a medence mellett talán ez lesz majd, amit nagyon fogok hiányolni odahaza. Hogy mindig, mindenhol, mindenki (és tényleg, komolyan, minden szépítés nélkül, akár gyerekekkel vagyok, akár nélkülük...) visszamosolyog, vagy előremosolyog. Úgy szeretem. Hogy az a kisasszony, aki egész nap abban az unalmas gyorsétkezdében mérte a chicken kormát, este hatkor is szélesen elmosolyodik, amikor rámosolygok.
Olyan szép lett tőle az arca...
Most jöttem csak rá, hogy mióta ebben az utolsó, hiperérzékeny, nagyon labilis állapotomban vagyok, még senkinek sem sikerült kihoznia a sodromból. És ez hatalmas dolog, mert egészen könnyű lenne amúgy. De mindenki mosolyog, és kedves, és udvarias. És nem a pocakom miatt, hanem amúgy is. Mindig. Az utcánkat sepregető, a közértes lány, a rovarirtó ember, az irodában dolgozó hölgy, aki a vízdíjat szedi.... és még sorolhatnám. Mindnek emlékeszem a mosolygó szemére.
És ezt úgy szeretem...