Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.
Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.
Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar