Tegnap éjjel háromkor erős késztetést éreztem rá, hogy levánszorogjak megírni ezt a bejegyzést. Aztán nem sikerült életet lehetni a testembe, bár az agyam kattogott tovább, úgyhogy úgy döntöttem, mosom még magamban ezeket a gondolatokat, aztán meglátjuk mi lesz belőle mára, és majd ma megírom...
Aki unja már a liner témát, meg a lelkembe befelé menetelést, az inkább olvassa a kukásat :) vagy Áronbeszélőset, nem tudok garanciát vállalni most a hosszért, meg az esetleges vergődésből fakadó hullámvasutért.
Szóval behúznám a székem... mint pszichodrámán... de sajnos sem Júliám, sem Gyulám nincs, így csak képzeletben teszem, és bízom benne, hogy sokan állnak mögém, mert most megérett egy értékes játék, aminek jobb volna kijönnie, mint bennmaradnia.
Azt hiszem, elég intenzív önismereti folyamat indult el újra bennem, csak épp nem vettem észre.
Eddig minden napot meggyászoltam, hogy még mindig nincs a kezemben Lelle Róza, most pedig úgy érzem, elkezdtem írni egy listát, és csak remélem, hogy mindent ki tudok rajta pipálni, hogy lesz rá idő. És nem igazi teendők ezek, sokkal inkább egy nagy hátizsák, amiben cipelek ezt azt, amit le kellene tenni ahhoz, hogy készen álljak.
Ketten vagyunk. Az egyikünk egy örvényben épp valahol középen küzd és kapkodja a levegőt, ami lassan elfogy, a másik pedig kint áll, és karba fonva a kezét csóválja a fejét. Mert azt látja, hogy az örvény azért keletkezett, mert az a másik ott bent felkavarta a vizet maga körül, és most csodálkozik rajta, hogy meg fog fulladni. Pedig nincs másról szó, mint arról, hogy sok a félelem, és nagyon erősen dolgoznak a hormonok is már.
A megoldás teljesen egyértelmű. És mégsem megy... Nem megy az elengedés, a beletörődés. Nem tudom puhán rábízni magam a hullámokra... Mert félek, hogy újabb örvénybe kerülök, ezért a sodrással ugyan megegyezően, de veszettül lapátolok, hátha gyorsabban, célirányosabban túl leszek a nehezén. Közben fáradok, és mégcsak hatékonynak sem érzem magam. És amikor épp a partonálló vagyok, akkor tudom, hogy mi a dolgom... aztán alkudozom egy sort, és minden kezdődik előlről. Én meg fáradok. Itt is, ott is.
És a neheze nem a szülés. Tudok, és szeretek szülni... És mégis, hol sürgetném, hol elodáznám. Nem tudom pontosan mi ez, de két kép van bennem.
Az egyik, egy delfin, akit arra kérnek, tegye meg hogy kimászik a partra és ott szül. A másik pedig, hogy sötét van, és egyedül vagyok... fázom.
Hiába negyedik ez nekem, valamilyen szempontból mégiscsak az első. Otthonosan mozgok az Istvánban. Itt nem. Rá merem bízni magam Erzsikére, szavak nélkül is értjük egymást. Itt nincs senki, akiben bízhatok, csak Dani. Meg én. És ez csoda, de teher is egyben.
A liner kérdése a további bizonytalanságokat igyekszik stabilizálni. Ha megoldom, akkor lehet benne hitem, hogy mindent, ami nehézséget, akadályt jelent, le tudok küzdeni. Egy szimbólum. A szabadságomé, a nőségemé, a méltóságomé. Becsapva érzem maga, és magamrahagyva az orvos által. Ezért küzdök, hogy legyen, ezért olyan fontos, hogy mindent megtegyek, míg van rá mód. Pedig látszólag lényegtelen ez... és valószínűleg az is. Kivéve ha az ember igazából egy delfin...
Hogy ezek a dilemmáim mit okoznak...
Mindhárom gyerek beteg. Folyamatosan bombáznak a jelekkel, elbotlanak, köhögnek, betegek, nem alszanak, és egyébként pedig egyszerűen mellettem vannak. Ha ülök, mellém ülnek, könyvet hoznak, színeznek, rajzolnak.
Nekem tegnap nem volt hangom, mára jobb, de köhögök, és nagyon gyengének érzem magam. Plusz valami fertőzést is elkaphattam a medencében, ezt nem taglalném, de elég vacak, pénteken megyünk orvoshoz... és nem tudom, érdemes-e előbbre hozni a vizsgálatot, amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy olyan alapos lesz, mint amire szükségem volna... így pedig magam ellen dolgozok.
Lelle egyre lejjebb van, tegnap éjjel kétpercenként számolós összehúzódásaim voltak, aztán elmúlt minden. Akkor tudtam, hogy nem szülök még, csak bejelentkezik az érzés, hogy tudjam, milyen is ez. Jó.
Közben megrendeltük a linert, ami 5-10 nap alatt fog ideérni, és eszembe jutott mégegy alternatíva, jelesül, hogy Penangon abból a bizonyos kórházból kellene szerezni egyet (akár kölcsön, hiszen a sajátunkat vissza tudjuk küldeni, amennyiben nem lesz rá szükség), ahol szintén van vízbenszülés.
Dani ma fel is hívta őket, készségeseknek tűntek, de a bizalmam megtépázódott már annyira, hogy kicsit szkeptikus legyek a kimenetelt illetően... nos egy asszisztens biztosította Danit arról, hogy ugyanaz a medence van ott is, mint itt, már csak Choongnak kell egyeztetnie az ottani orvossal, hogy van-e nekik annyi linerük, hogy egyet elküldjenek, és hogy egyáltalán (annak ellenére, hogy értették a problémát) nyitottak-e egy ilyen akcióra.
No bejelentkeztem, most kellene egy Gyula, akinek van a fejében egy koncepció, hogy merről is induljunk neki ennek a kis kavarnak odabennt...
Azt tudom, hogy amíg nem vagyok készen, addig nem tudok elengedni... hiába tudom, hogy ezt kellene tennem. Illetve most már abban sem vagyok biztos, hogy mit is. Mert szülni... mondom, tudok, és szeretek is...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar