Nem készült kép... sajnos, és nem is tudom, mit kellene írnom, azon kívül, hogy minden változatlan.
Az jutott eszembe, amikor Mid Valleyben laktunk, és kiderült, hogy újra babát várok. Most, hogy anyukám itt van, sokszor eszembe jut az a jelenet, ahogy állnak a konyhában Danival, én pedig nem tudom, mit és hogyan mondjak... Dani rámnéz, és tudja.
Nagyon sóhajtott akkor, és elmosolyodott. Kicsit tartottam tőle, hogy egészen más lesz a reakciója, és igazán jólesett, mert így egészen mélyen kétségbe eshettem. Anyukám nem értette az egészet, és még egy vagy két napig nem is mondtuk meg neki...
Most is itt van, szegény, a legnehezebb időszakaimban van velem, pedig úgy vágyom rá, hogy elvigyük kirándulni, megmutassuk azokat a helyeket, ahová szívesen mentünk, míg képes voltam rá. Igy mondjuk sokat beszélgetünk a kanapén ülve, és talán ez is ad neki annyit, mintha a "szürreális" hegyre mennénk.
Két hét van hátra a hivatalos dátumig. A mát úgy kezdtem, hogy Lelle júliusi baba lesz. Köhögök, és gyenge vagyok, a gyerekek is betegek, így mind itthon vannak. Szeretném, ha mindenki meggyógyulna, a többit már elengedtem.
Érzem a misztériumát ezeknek az utolsó napoknak, néha elidőzöm Lellével odabenn, máskor pedig nagyon jó az a gondolat, hogy hamarosan visszakapom a testemet (kezdjek vele, amit akarok...).
És közben peregnek a napok, mert ennyi gyerek mellett sosem lehet unatkozni :)
És hihetetlenül jó érzés, hogy kész a családunk, hogy ennyien vannak, hogy épp minket választottak. Lelle is.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar