A mai napról, Lellével a szívemben

Anyukám ma azt mondta, hogy az utolsó hónap mindig olyan nehezen, lassan telik, hogy már az elején azt gondolja az ember, bárcsak már kint volna, bárcsak már megszületne végre... holott hol van még a vége.
Aztán azt is, hogy ez a kislány kivárja az idejét, nőni akar, ott, ahol a legnagyobb biztonságban van.
Igaza van.
Csak én sürgetem azt, amit nem lehet? Miért akarom, hogy azelőtt történjenek meg a dolgok, mint ahogy annak itt az ideje? Hát nem a legszebb dolog ráhagyatkozni a saját ritmusra? A babáéra, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy mikor mi a dolga?
Megírtam tegnap ami bennem volt, aztán csak ültem a csendben, és hagytam, hogy ellepjenek a gondolatok, meg az érzések. Kerestem bennük Lellét, az arcát, a mosolyát, a kis testének darabjait, ahogyan mozog, ahogy kidugja a lábát, nekifeszíti magát a hátával a pocakomnak... és nem jött semmi. Egy apró szárnycsapásnyi mozdulat, de még egy halvány kép sem.
Mosolyogtam magamon, mert eszembe jutott, hogy Hannával mennyi közös képünk volt, aztán milyen lelkiismeret furdalást éreztem Mikolt miatt, és mennyire tudatosan próbáltam délutánonként Áronra figyelni. És hogy most mennyire nem jutott idő kettőnkre Lellével. Indokok sorakoznak, de ezzel nem vagyok előrébb, így el is engedtem őket.
És AT-ztem egy rövidet. Aztán elolvastam a kommenteket, és nagyon sokat kaptam megint.
Végül este mindent kizárva végre elindult valami felkészülésféle... nem is a végére, hanem az elejére. Hogy megismerjem, hogy közel engedjem magamhoz ezt a legérzékenyebb legkisebbet. Olyan csendes ő, olyan türelmes, olyan nagyon nem kér, nem akar semmit, hogy könnyedén figyelmen kívül lehet hagyni...
Pedig kell, hogy kapcsolódjunk, hogy ráérezzek, hogy megértsem, mert csak így tudunk jók lenni együtt.
És azon kívül, hogy megértettem, nem fog megszületni, míg ezzel készen nem vagyunk, míg nem érzem, hogy a kezembe teszi a kezét, újra beleengedtem magam a semmibe, és csak rá figyeltem.
Érdekes utazás volt, először csak a lélegzetünk vált eggyé, aztán lassan egyre sötétebb lett körülöttünk, és egyszercsak kinyúlt az az apró kéz, amire úgy vágytam, és maga mellé hívott.
Lebegtünk a sötét, puha csendben, felhúzott lábbal, csukott szemmel, mint két űrhajós.
Aztán mellémúszott, egészen közel, míg a mellkasomhoz nem ért a bőre.
Megértettem... nem érdekes a születés, még nem.
A szívemet akarja hallgatni, egészen közeli kontaktusban lenni, érezni a bőröm melegét, megélni, hogy megtartom.
Időt kaptunk, van még tíz nap.
Ma délben Petivel, meg a hárommal elmentünk a kórházba, hogy Choong levegye a streptococcus mintát, és megvizsgáljon.
Szerencsére nincs fertőzés belül, így csak valami krémet írt, a labor egy hét... és semmi sem utal odabenn arra, hogy nyílna az út.
Most nagyon hálás vagyok ennek a maradék időnek.