Önéletrajzokat olvasgatok

Mint a régi szép időkben...
Illetve csak régi, mert szépnek csak azért volt szép, mert kihívás volt, meg új, meg sok jó emberrel dolgozhattam együtt, többek között Danival is. Bár így jól belegondolva ezt a családosdit sokkal jobban élvezem vele, mint a hétfői mítingeket.
A lényegre térve, igazából azt sem tudom, vajon meg kellene írnom ezt a bejegyzést vagy sem, ha meg már megírom, közzé kellene-e tennem, vagy sem.
De annyira feszít, hogy nyilván nem maradhat el, lényegében ezért van ez a blog... legalábbis részben. Ami miatt mégis bizonytalankodom, az az a tény, hogy elképesztően érzékeny vagyok, így egészen valószínű, hogy nem úgy reagálok a helyzetek többségére, mint tenném azt egyéb állapotaimban.
Arról van szó, hogy szembesülve azzal a helyzettel, hogy az a nagyon meleg burok, amit a család nyújt, nyújtott, eddig Peti, nemsokára anyukám, aztán majd Mari Pali személyében, egyszercsak véget ér, elkezdtünk gondolkodni azon, hogy hogyan is legyen tovább.
Vagyis sokkal inkább Dani, akinek a november, amikortól megszűnik ez a kénylemes állapot, már elég közel van ahhoz, hogy foglalkozzon is vele, és a gondolat, hogy nem lesz, aki velünk legyen... elég feszítő ahhoz, hogy mindenképpen találjon megoldást.
Részemről sokkal inkább a szülésre koncentrálnék, ami lássuk be inkább egy befelé forduló időszak, mint kifelé, új lehetősegek teremtésére dedikált szakasz.
De mert Dani annyira sokat mondogatta, hogy keresni kell a megoldást, hogy végül elhittem, most van itt az ideje. Pedig tényleg nincs... És amúgy annyira nem is erőltette, csak megtette amit jónak gondolt, én meg belefolytam. Úgy kell nekem.
Ami pedig a döntést illeti, arra jutottunk, hogy lehetne egy helyi embert keresni, aki hetente ötször jön, és segít a bármiben, sőt a legkézenfekvőbb Devi volna... de. Ha valaki helyi az aki, akkor ő biztosan nem tud pl. mesélni, a gyerekek nem értik, hiszen még mindig nem annyira jó az angol tudásuk, idegen a kultúra, mások az értékek, és magamat ismereve nekem nem elég, ha valaki bekapcsolja a tv-t... sőt.
Devivel kapcsolatban is vannak fenntartásaim, ő sem érti igazán a gyerekeket, és ennek sok esteben nem csak nyelvi okai vannak. Ráadásul amire nekünk szükségünk van, az azon túl, hogy nap közben van még egy kéz, szem, valami olyasmi, amit úgy neveznek au pair. Aki velünk él, segít az estékben is, játszik, mesél, és ha helyzet adódik, itt van, és rá lehet bízni bármelyiket. Ne adja Isten, hogy egyszer kórházba kelljen pl. mennünk, és egyedül kell megoldjam a négyet...
Emiatt jött az ötlet, hogy otthonról keressünk valakit, akinek van kedve egy darabig részese lenni a mi kalandunknak, aki vállalja, hogy a cseppet sem pihentető, ám mindenképpen nagyszabású feladatot, amit négy gyerek folyamatos terelgetése jelent, egy darabig velünk együtt élvezze, mindezt minimális ellenszolgáltatás fejében...
És akkor megírta én meg feltettem a facebookra egy hirdetést. Nyilván sokan láttátok, mert az elmúlt pár napban olyan helyekről érkeztek levelek, amikről mi nem is tudtuk, hogy léteznek. Többek között fent van már a budapesti evangélikus egyetemi gyülekezet levelező listáján. Ami egyébként szívmelengető és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki igyekszik segíteni nekünk, bár a hirdetés eleje így hangzik, kedves rokonok, barátok, ismerősök...
Mert mi tényleg úgy gondoltuk, hogy a legjobb az volna, ha valaki olyan jönne, aki közel áll hozzánk, de legalábbis közel tud kerülni hozzánk... És ez nem könnyű.
A mai nap jött több olyan levél is (egyébként nem is tudom, mire számítottam, nyilván semmire, mert ha egyszer épp a facebookot tisztelem meg az effajta kéréssel, akkor azt nyilván mostanra már mind a 10 millió honfitársam, sőt azok is, akik esetleg nem is az anyaországban élnek olvasták már... ha nem, az csak rajtuk múlt, rajtunk úgy tűnik nem... (aztán eszembe jutott, épp a mai dolog kapcsán... mindjárt írom már... amikor a gyerekek képére szavazósdi volt, akkor csak 120 embert tudtam összetrombitálni... ez a hír meg tényleg a futótűzzel egyenértékű...)), amiből egyértelműen kiderül, hogy fordítva kezd elsülni a dolog.
Vagyis sokaknak mi vagyunk a menekülő a hazából. Vannak, akik párban laknának nálunk, mások kisgyerekkel, megint mások nem találnak munkát odahaza, és jönnének szívesen, az sem riasztja őket vissza, hogy itt négy apróság életéről van szó, amit illene komolyan venni valamint, hogy zsebpénzen, szálláson és ételen kívül csak a mi ragyogásunk az, ami kárpótolja bármiért is, amit otthonhagy... Sőt az egyik számomra ismeretlen megosztó egyenesen ezzel a szöveggel adta tovább a felhívást: Menekülnél otthonról? Becsületére legyen mondva, hozzátette, hogy Szereted a gyerekeket?
Gyomorgörcsöm van.
Persze vannak, akik felfogják, hogy itt nekünk van szükségünk segítségre, és bár ez egy lehetőség mindkét félnek, azért alapvetően rólunk szól... arról, hogy itt nincs senki, akihez fordulni tudok, ha már nincs több erőm, ha már nincs több kezem, ha már nincs több a semmiből.
Ijedten nézem az új leveleket, nem kapok levegőt, és azt érzem, kiállítottak mezítelenül egy nagy porondra, ahol életeket kell mentenem... Miközben minden képességemre, minden jóságomra, minden porcikámra szükségem van ebben a pillanatban, hogy megélhessem azt a csodát, ami készül.
Nem tudok mit kezdeni ezzel a cunamival, és lassan remélem eljutok odáig, hogy le tudom tenni, hogy nem foglalkozom vele, hogy visszaadom Daninak, tegyen vele, amit jónak lát... miközben rá is szükségem volna, az ő figyelmére, támogatására, és ahelyett, hogy este fél hétkor még mindig nem indult el a nagyjából másfél órás autóúton haza (bár azt hiszem minden nap könyörgök neki, hogy hatra érjen haza... mert most (és nem folyton... de most nagyon) szükségem van a jelenlétére) legyen itt, és fogja a kezem, és értse meg, hogy most nekem nehezebb...
Elveszek úgy érzem, és már inkább lennék egyedül novembertől, minthogy ezzel kelljen foglalkoznom... nem akarok idegeneket, nem akarok senkinek sem a menedéke lenni, nem akarok több levelet.
De ez már nem azon múlik, hogy mit akarok...