Ma este

Ma először voltunk igazán közel egymáshoz, Lelle és én. Ma először éreztem, hogy együtt rezdülünk, hogy dolgunk van, hogy egymásra vagyunk utalva...
Áron éjfélkor kijött, és sírt... a szeme összeragadva. Visszavittem, megszoptattam, közben iszonyú erősen fogta a kezemet. Hanna köhög, csillapíthatatlanul. A párásító és a zsályás cukor végül használt. De mire odáig eljutottunk, már kapott prospant és nurophent is... meg bogyót, és ivott, és megemeltük a fejét, és megfordítottuk, hátha huzat megy rá.
Közben pedig elindult valami.
Soha, egyiküknél sem tudtam előre elképzelni a szülést, és mindegyiküknél teljesen egyértelmű volt, amikor végül elindultak. Most sem tudom, melyik jel mit is jelez. Mennyire kellene erősnek lennie, vagy mi következik abból, ha most éppen úgy érzem, hogy.
De ma este történik valami. Nem indul, csak történik. Megint csend van, megint képes vagyok csak rá figyelni. De ma kicsit más ez.