Eladtuk a lányokat

A hét ismét igencsak sűrűre sikeredett.
Dani dolgozik. Saját lett a vége, leszerelt a multikatonaságból. Kilépve az ígéretes, ámde újdonságában néha ijesztő világba, örömmel az arcán jön haza mostanában és ezt meglehetősen jó látni.
A magánzással együtt természetesen az idő beosztása is magánzóvá tette, az ő döntése, mikor, merre, meddig megy.
Feladat ez nekem is, elfogadni, hogy a szerepeket újraosztottuk, és nekem most sokkal inkább jutott a gyerekezés, mint eddig valaha. Hogy ezzel mit tudok kezdeni, hogyan lehet ebben megtalálni majd az egyensúlyt, még nem tudom, de igyekszem figyelni magamra is, hogy jusson a sok éjszakázás mellé néha egy kis töltődés is.
Még mindig nincs autónk, a hét feladata volt megtalálni a legjobbat, minden szempont figyelembevételével. Hálás vagyok Ferinek, aki felajánlotta segítségét, így holnap útra kelnek Danival és hoznak valamit.
Nagyon nagyon itt az ideje már, hogy normálisan beférjünk valamibe, mert eddig anyukám kegyeire hagyatkozva az ő kis autóját használtuk, sokszor teljesen szabálytalanul (Malajziában edződve pillánk remegett csak az ötlettől, bár messzire sosem mentünk).
Az autókérdés is áldozatokkal jár, amit természetesen szívesen hozunk meg ebben az esetben mindannyian, de tény, hogy ez a hét sokszor nagyon kimerítő volt, ritkán láttuk csak egymást felnőttként, és ebben benne van Lelle hektikus éjjeleinek kezelése is. Ma dráma volt, tehát a mai napot is egyedül abszolváltam zömmel, és holnaptól kedd reggelig enyém a főszülői szerepkör. Minden héten egyszer egyedül fektetem a négyet, de olyan még nem volt, hogy két egymást követő nap estéjén egyedül lettünk volna. Ilyenkor úgy gondolok ezekre a kihívásokra, mintha nyaralni mennénk a gyerekekkel, ettől aztán sokkal könnyedebben veszek mindent, és működik is a dolog. Remélem most is fog...
Vannak persze segítőink, és ez az egyik nagy különbség az itthon létben az otthoz képest.
De hogy haladjunk lassan a cím felé... Minden csütörtök délelőttöt a nagyszülőknél töltenek a lányok, úgy, hogy csak estefelé megyünk értük, mert ott is alszanak ebéd után. Sokszor Áron is csatlakozik pár órára, de őt ebéd után általában hazahozom, ő még nem partiképes alvás szempontjából.
Mikolt minden csütörtökön este elmondja, hogy ő bizony itt szeretne aludni éjjel is, és ez a vágya odáig fokozódott a héten, hogy azt találta mondani:
- Mama, én nem akarok veled élni, csak mindig a Mariékkal.
Ez pedig már a harmadik olyan alkalom volt, amikor tudomásomra hozta az elválás igényét, így aztán Danival megbeszéltük, Paliékat pedig megkérdeztük, a lányok pedig nagyon várták a ma délutánt.
Ma este kicsit később értünk át, mint terveztem, a lányok belibbentek az ajtón, és mert Áron is szeretett volna egy kicsit a nagyszülőkkel lenni, bementünk mi is... Hanna egy idő után hazaküldött. Azt mondta:
- Mama, most már mehetsz, nem akarlak már látni.
:):)
Otthagytam őket egy hatalmas zsákkal, benne az alvóscuccuk, fogkefékkel, tiszta ruhával holnapra, és hazafelé az autóban azon gondolkoztam, hogy mennyire természetes volt letenni őket, mennyire nincs bennem félsz, mennyire biztos vagyok benne, hogy jó lesz nekik, és hogy ez milyen nagyon jó dolog.
Áron végtelenül cuki volt egész este, nagyon nagyon szerettem csak vele és Lellével lenni, akire végre annyi figyelem jutott, mint még soha, Áron pedig sziporkázott. Beszédben, kedvességben, bájban.
És miközben élveztem a kétgyerek létet, elképesztően hiányoztak is a lányok, a nyüzsi, a hangzavar, és mikor fürdeni vittük a két pirinyót, hát persze, hogy kiszaladt mindkettőnkből ennek a kettőségnek a mókássága. Hogy milyen egyszerű is az élet két gyerekkel. :) (No persze, ha az embernek amúgy négy is van belőle :))
Este még csörgött a telefon, de csak a fogkeféket keresték rajtam. :)

HangyászÁron

Áron, miután tegnap este ő lett a figyelmünk középpontja, a legcukibb formáját hozta, teljesen rabul ejtve a szívemet természetesen.
Elképesztő irmaban fejlődik a szókincse (új szavak... porsche, előke, csöpög, elfogyott, kiborult, katicabogár, markoló, tűzoltó autó, csak hogy az egyszerűbbeket soroljam :)), ezzel együtt a fő kommunikációs csatorna a verbalitás lett, így azt hiszem lassan kijelenthetem, Áron beszél. Raghoz, mára már pl. olyanokkal kápráztat el, mint Márkusz cipője, vagy az én, Áron, vagy a benne fürödtem, vagy kérem a markolót, kérem a kezembe (így, szép helyesen)...
És nemcsak beszél, de elképesztő humora is van, a legváratlanabb helyzetekben kapja elő és csillogtatja meg, ugyanakkor rengetegszer a helyzetben felismert egyéb tartalmat emeli ki, és viccel vele, amit szintén elképedve figyelünk, mert ilyen a lányoknál ennyi idősen nem volt. Vagy csak nem emlékszünk már rá, olyan rég volt :):).
Tegnap este az előszobában vetkőzött (egyedül!), az overál nadrág félig a lábán, és a fél pár cipője is fent volt még, mikor egyszercsak hasra vágódott, és úgy maradt. Nekem háttal volt, így eleinte nem is vettem észre, mit matat a földön, aztán azt mondta:
-Katicabogár... hangya. Mászik...
Egy darabig figyelte a kiszemeltet, nevetgélt azon, hogy igyekszik a kis hangya, aztán a követte az ujjával, miközben lelkesen kommentálta a történetet.
- Mászik, elmászott, nézd :)
Végül utólérte a kezével, és rábökött.
- Nem mászik, megállt.
Mondta, és felemelte az ujja hegyére lapult kis hangyatetemet.
Aztán letette, és másik után nézett:
- Kettő, három. Másik is mászik. Másik is megállt. Nem mászik. :):)
És mindezt olyan hosszan, hogy volt időm előkapni a kamerát és sorozatot gyártani a kis természettudósról. :)
A hangyák jelenléte kis melegséggel töltött el, olyan régen nem láttunk már. :):)

Alhatnék

Akár... :) mert épp mindenki ezt teszi körülöttem.
Viszont arra vetemedtem, hogy december első napjára minden karácsonnyal kapcsolatos teendőmet letudom, és a december már csak az élvezeté lesz.
Igy aztán még mindig itt ülök, és mert holnap nem lesz rá mód (éljen a mobil notebook...), gyorsan megemlékezem erről a miért nincs új bejegyzés dolgoról.
Pedig van és lesz is miről írni, igyekszem pótolni szép sorjában, de lehet, hogy ezt már csak a hátradőlős december hozza majd el.
Addig pedig jóéjt, szép ádventet.

Csakúgy

Talán a háló megvonása az ok, vagy a begubózott gondolatok, akik nem akarnak a pódiumon táncot lejteni manapság, de valahogy nem tudok írni... Csak ülök, és gondolkodom, miről is, miközben annyi apróságot lehetne dokumentálni, hogy megtelne vele naponta több poszt is.
Végetért a nagy kaland, és visszacseppenve a régibe nem tudom, érdemes-e, értékes-e anniyra egy egy morzsa, hogy megosszam.
5 éve írok, majdnem minden nap. Eleinte egyfajta ventillációt szolgált a mindennapos mileszvelem és az elégjóvagyoke dilemmáim ki és elengedésére, később a dokumentálhatnék vezérelt, aztán a félelem, hogy minden, ami olyan csodálatosan egyszerű, a feledés homályába vész, és végül Malajzia... ahol egy kicsit visszatért a legelső, legismerősebb motiváció.
Naponta négyszázan olvassák, amit írok. Akkor is igen magas a látogatottság, ha épp nem írok.
Érdekel persze, hogy ki ez a tömeg, miért érdekes az, ami számomra a szürke, vagy színes, de hétköznap. De egyáltalán nem a számok miatt püfölöm a billentyűzetet, és mostanra kicsit el is bizonytalanodtam, vajon kell-e ez nekem... Vagy nekik.
A lányok nagyjából ismerik ezt a felületet, értik is, hogy róluk szól, és csak néha merengek azon, vajon itt van-e már az ideje annak, hogy megkérdezzem őket egy egy kép, vagy esemény publikálhatóságáról, vagy még ráérek ezzel. Örömmel ülnek az ölembe és nézik vissza egymást, de még sosem kérték, meséljek nekik ebből a mesekönyvből. Pedig érdekes lenne egyszer kipróbálni, mit szólnak hozzá.
Hát íme a dilemma... hogyan formáljam ismét a saját fazonomra a blogot, hogy megmaradjon a részletgazdagság is, és az elveszett kalandot is belecsempésszem valamilyen más módon. Még nem tudom. Babanaplónak már kiskamasz, nagyobb volumenhez még kicsi gyerek.
Egyelőre azt hiszem írom, ami eszembe jut, és kiderül, ebben jól érzem-e magam.

Ezek foglalkoztatnak

No, hogy az unokáim unokái is ismerhessenek egy kicsit majd...
Ezen is pl. elég sokat gondolkodom mostanában (kicsit karöltve azzal az egyre erősebben előmocorgó igénnyel magamban, hogy a blogot nyomtatott formában is a kezembe vehessem egyszer (amihez valószínűleg egy asszisztens kellene, mert egymagam teljesen biztos, hogy kevés vagyok ehhez a feladathoz... van valakinek kedve ctrlC ctrlVzni egy kis hmal-t? :):)), hogy vajon száz év múlva hozzáférhető lesz-e még a blog? És ha igen, akkor a dédunokáim vajon kíváncsiságból, mint ahogy én a régi fényképalbumokat szoktam, megnézik-e? És ha igen, akkor is, hogyan lesz az, hogy eljut hozzájuk az információ, hogy valahonnan a múltból kering egy vaskos kiadás az ükök gyerekkorának lenyomatával?
Néha elképzelem, hogy az én anyukám a kezembe adja párnapos koromtól a mindennapjaim dokumentációját. Melegséggel vegyes kíváncsiság, és némi félsz is van bennem ezen gondolkodva, mert a múlt, ahogy én emlékezem, csak az enyém. Valaki más szemüvegén keresztül látni a gyerekmagam... Kell ehhez egy jóadag jóféle önismeret, hogy jólessék.
A jelenbe kanyarodva.
Például foglalkoztat a karácsony. De úgy, mint eddig sosem. Azzal a múlttal, amiben egyedül, nagymelegben, egy olyan kultúrában éltük meg ádventet, ahol a karácsony nem arról szól, mint amit megszoktunk.
Mennyire szépen vezeti ez a társadalom a kezünket, ha hagyjuk. És mennyire sokféleképpen lehet ünnepelni, készülni vagy éppen nem készülni. Malajziában nagyon tudatosan kellett emlékeztetnem magam ebben a négy hétben arra, mit is jelent nekem az advent, a karácsony, hiszen semmilyen külső támpont nem segített ebben. Nehéz is volt, éppen úgy, mint minden más keresztény ünnep megélése.
Itthon, amolyan küszöb alatti ingerként beleívódik a hétköznapokba a hangulat, az a semmihez sem fogható, mézeskalácsillatú, angyalarcú, muzsikahangú, csilingelő. És persze sokszor túlkapásokkal telített, és nagyon anyagias, de nem ez az oldal érdekes, mert ez muszlimországban is jelen volt.
És talán emiatt az anyagi vonatkozású összecsengés (konkrétan pl. az ajándékozás szokása, vagy a karácsonyi dekoráció úton útfélen) miatt annyira érdekes a tapasztalat, ez nemhogy nem elég, de tulajdonképpen teljesen elhanyagolható az ünnepre való készülődésben, és nemcsak, hogy nem segít, de erős disszonanciát kelt, és inkább távolít, mint segíti a megérkezést a szenteste misztériumába.
Idén még nem jutottam el az ádventi koszorúnk elkészítéséig.
Vasárnap óta töprengek rajta, mi az ok. Vasárnap beszélgettünk a gyerekekkel a karácsonyról, az ünnepről, a gyertyafény szépségéről, nagyon meghitt és mély párbeszédek voltak ezek, és jólesett mindezt a külcsíny nélkül tennem.
Hétfőn egy nagy üvegmécsest gyújtottunk vacsora közben, és úgy éreztem, ha minden hétfőn egyel több ilyen mécses lesz majd az asztalon, nekem kerek az ádvent.
Ma Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Minden ilyen jeles napon eszembe jut az előző évi, idén az, mennyire rosszul voltam tavaly ilyenkor, a miliméternyi Lellével a pocakomban, miközben Dani Szingapúrban dolgozott. Hiányzott nagyon, ott a huszonharmadik emelet fogságában, a medence partján, anyukámmal az idegenben. Mintha a múlt században történt volna mindez, olyan messze van már.
Ma Lellét toltam hazafelé a postáról, az egyik kezemet a zsebem meleg biztonságába rejtettem, és ahogy csak a saját csizmám halk recsegését hallottam a hideg ködben, hirtelen olyan melegem lett, mintha a kemence tüze előtt kuporogtam volna a nappaliban. Két kis dió árválkodott a járdán, őket Lellére bíztam, és kicseréltem a kezeimet, a meleget a hidegbe, a hideget a melegbe. Hiányzik-e a trópus? Igen. De soha ennyire szépnek nem láttam még a szürke, velőig hatoló ködöt, a fénytelen fényeket, a kimerevedett, zöldtelen ágakat.
Fotózni szeretnék. Mindent. Szépen. Bármerre járok, azon kapom magam, hogy a képkivágáson töprengek.
Varrni szeretnék. Jól. Olyan fogásokat használni, amiket egyelőre csak elképzelek, és tudom, nem több, mint egyszerű próba-szerencse, és az eredmény is ehhez mérten csak vágy. Volna, ha mernék varrni egyáltalán.
Igy aztán kötök. Szerintem Dani még nem is látott kötni.
Tegnap a Müllerben szerettem volna babaruhát venni a lányoknak, de olyan mellbevágóan sok szám volt az árcédulán, hogy helyette vettem egy adag fonalat, meg egy kötőtűt (teljesen rossz méret, de nem baj, mert háromszor visszabontottam, és mostanra már megvan a jó technika... lehet, hogy nem is olyan rossz a tű) és tegnap éjjel, míg Lelle hajnali négyig múlatta velem az időt álom nélkül, elkészült egy mellény eleje az egyik babának. Szép. És milyen jó ránézni...
Meg gyorsan csináltam egy nemeztulipánt is, abból, ami az egyik visszabontás során leszakadt a gurigából.
Autó. A külföldi út nem volt sikeres, bár mindenki mindent megtett érte, én pl. a legnagyobb türelemzsákomat töltöttem meg előtte, és éltem fel az utolsó morzsáig (ami tegnap éjjel jól vissza is csapott, egy teregetőállvány látta kárát...). De Dani biztos volt benne, hogy lesz nekünk olyan autónk, amilyet szeretnénk, itthonról.
Még kedden találtunk is egyet (az első közös autókeresgélés volt ez), ma megnéztük, és most nagyon, de nagyon izgulunk, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk, mert ha igen, akkor vasárnap este egy új családtagot fogok tudni bemutatni. Fogalmam sincs, hogy mi történhet, ami miatt nem, de míg itt nem áll az udvarban, addig nagyon vékony a jég, és csak iszonyú óvatosan lépegetek előre rajta, még gondolatban is.
A gyerekekről most nem írok, csak annyit, hogy kb. két hete megállás nélkül azt hiszem, hogy varázsporban hemperegtek, és minden este megvizsgálom, hogy vajon lett-e szárnyuk, mert minden bizonnyal tündérekké váltak. Gyaníthatóan most elszóltam magam, de tény, hogy kimondhatatlanul cukik, még akkor is, ha ezt a szót ki nem állhatom.

December 1.

Dani nagymamája annyira szerette volna, ha az unokái nem a halottak hónapjában születnek, hogy kiimádkozta őket a novemberből. Peti október utolsó, Dani december első napján jött világra.
Szeretem a decembert, a maga igencsak sűrű időszakával, szeretek készülni, várni az első napot, aztán a Mikulást, majd a 15. napot is, és végül a karácsonyt.
Egy ideje, ha tehetem, mindent beszerzek már év közben, vagy legalábbis novemberben, hogy a december már csak a tortasütésekről, csomagolásról szóljon. Hozzáteszem, idén nem sikerült Danit saját készítésű tortával meglepnem, de legalább kitaláltam valami olyan ajándékot, amire biztosan tudtam, hogy még csak nem is gondol.
Nem mintha őt egyáltalán bármivel is meg lehetne lepni, mert Dani tipikusan az a fiú, aki inkább adni szeret.
Ennek tudatában valami olyasmit kerestem, ami egyszerre az övé, és a többieknek is örömöt okoz. Hogy honnan jött az ötlet, fogalmam sincs, de végül lett, és mint mostanában mindennel kapcsolatban az internet és csomagospostásunk segedelmével szerda délben már az uatóban utazott a kiválasztott.
A nap délelőttjét hármasban töltöttük Lellével, autónézéssel, és megállapodással is, így kis túlzással azt is mondhatom, hogy Dani a születésnapjára egy autót (is) kapott (még messze nincs vége ennek a körnek, de ezt egy külön bejegyzésben). :) A lányok délután Mariéknál aludtak, kora este volt már, mire minden készen állt az ünneplésre. Természetesen az ilyenkor elmaradhatatlan szép ruhák is előkerültek, Hanna igazi nagylány lett, nem győztünk csodálkozni rajta... Áron pedig kiharcolt magának is egy pörgőset, amiről végül készült néhány majdan kompromittáló felvétel is. Mondjuk egyelőre sem én, sem ő nem bánja, hogy része lehet ezekben a pörgésekben, és szómiszó, igazán lelkesen forog a maga kisdömper módján. :)
A nagyszülők egy darabig erősítették a felnőtt-mozgógyerek egyanarányt, és még családi képpel is megpróbálkoztunk, vajmi kevés sikerrel... :) Lelle szabotált leginkább, nyomában a lelkes happybirthday klip rajongói, akiket cseppet sem érdekelte, hogy örökül maradjanak. Legalábbis a fegyelmezett kamerába tekintés és mosoly most elmaradt. De ne legyünk olyan nagyravágyóak... :)
Hiszen azért készült ma este is elég sok kedvenc kép, részemről Dani és a négy gyereke sorozat a leginkább ezek közül való.
És miután kiszeretgették egymást mind, oda és vissza is, jött a legizgalmasabb rész. A hatalmas csomag, amit hárman cipeltek a Papának, aki próbálta ugyan kitalálni, mit rejthet, nem jött rá. A gyerekek is beszálltak a találgatós játéka, Hanna szerint egy hatalmas csoki lapult a mélyén. :)
Még a bontogatás közben sem sikerült megfejteni a titkot, annál nagyobb volt az öröm, mikor végre előkerült a dobozából a kincs. Egy függőszék :) Hamar felkerült a helyére (vagyis az egyik tündérhinta helyére), és mindenki egyszerre bele is telepedett...
Volt aki kis sem szeretett volna szállni belőle, egyedül a torta jelentett versenytársat, a rengeteg sok gyertyával a tetején.
Gyújtottunk, fújtunk, összemaszatoltunk, aztán mindenki visszakúszott a (szerintem joggal családtagnak keresztelt) nagy fehér ölelésbe.
Hogy ezek után jövőre mit fogok kitalálni... :)

Hogy hívnak?

:):):)

Pillanatképek Mikulással

1. Vasárnap délelőtt, Park Sarok játszóház, Pagonyos Mikulásváró.
Két hete érkezett a hírlevél erről, és mert ez már amolyan hagyomány nálunk, kérdés sem volt, hogy megyünk-e idén. Hanna két éves volt, mikor először voltunk, az akkor még működő Kispagonyban Mikulásnézőben. Annyira tisztán előttem van a kép, ahogy Hanna odaáll a Nagyszakáll mellé, és zavarba ejtő természetességgel segíti a krampuszok munkáját.
Most négy gyereket vittünk, Áront a pódiumra penderítette az apja, aki ettől annyira megszeppent, hogy jódarabig csak Dani karjai közül volt mersze kikukucskálni.
Nem úgy, mikor megérkezett a nagy zsákjával, és sok kosár édességgel, no meg az elengedhetetlen krampuszsereggel a Mikulás.
Pedig már előtte is remek volt a hangulat, a Dalolkás Eszter ukulelézte tele a kis füleket minden jóval.
Hanna Mimivel együtt elképesztő otthonossággal mozgott a térben, és újra azt gondoltam, ha valahol a városban szívesen laknék kisgyerekekkel, az a Szent István Park környéke volna.
Lelle végigaludta, míg a nagyok megkapták az ajándékokat egy kis szívhez szóló mellett, Mikolt mondjuk nem várta meg a Mikulás eszmefuttatását a zsivány szóval kapcsolatban, Hanna pedig igencsak meglepődött, hogy a piros ruhás tudja, hogy egyre kevesebbet rágja a körmét.
Mellémkucorodva a fülembe súgta:
- Mama, ez nem az igazi Télapó, mert gumi van a szakállán... de ne mondjuk meg neki, mert nagyon megharagszik.
Valóban jobb lesz jövőre ügyesebben maszkírozni a hosszú fehér vattaesést...
2. Hétfő, dél, Hanna csoportszobájának öltözője.
Minden nap sürgetem Hannát, aki olyan lassan készülődik általában, mint egy menyasszony. Sőt. Most egy kicsit mintha gördülékenyebb lenne a dolog, pedig most is csacsog... természetesen a Télapóról, meg arról, hogy mikor jön az oviba. Kissé szórakozottan tartom a frontot, Mikolt és Áron cukorért ácsingózik, fél szemem Lellén, aki a hordozóban ébredezik.
Azért gyanús, mikor arra a mondatra, hogy Igen, hozzánk is jön szereda reggel, három pár szülői szem rámmered, majd lógva hagynak.
Este a vendégségben kiderül, a Mikulás ha éjjel érkezik.
Hopp.
Otthon még egy gyors csizmakészítés a terasztajtó elé, kis magyarázkodás a hogyan jön be hozzánk ha csukva az ablak (jó, hogy van kemencénk...), aztán elégedetten vonul a gyereksereg fürdeni, és az ágyból még a lelkünkre kötik, hogy nem szabad lemennünk, mert akkor elriasztjuk a kéményen át besurranó nagyzsákost.
3. Kedd reggel.
Csillogó szemű Hanna, kócosan, kettesével veszi a lépcsőket lefelé, nyomában a (jól lebuktattam) rózsaszín hálózsákos inkognitó Áron (mert akinek lánytestvérből három is jutott, azt ez az egyelőre lényegtelen apróság cseppet sem zavarja)
- Mikulás jött!!! csatakiáltásokkal gésázik, majd nemsokára Mikolt művésznő is érkezik, a kócos kék összhangjában.
Csudanagy az öröm, annak ellenére, hogy idén válságmikulás van mifelénk, és a játéközön elmaradt, helyette a Jóöreg a Pagonyos ezmegazt is a kisszékekre készítette. A csokitengerben lubickolva csak Hanna az, aki megkérdi, hogy akkor most neki két egyforma könyvet is hozott a Télapóka?...
4. Míg Hanna az oviban minden bizonnyal az igazival találkozik, és vízióimban csokimérgezést kap éppen, Áron nyakonlocsolja az ünneplős szépcsizmácskát málnaillatú gyerekfürdetővel. Pedig azt hittem, jó ajándék...
Plusz tanulság... vagy inkább egy hangtalan sóhaj az odasemnézés közepette: a csokit valahogy ki kellene iktatni a repertoárból jövőre.

Bemutatom Sárit

Hosszas vívódás, rengeteg utánajárás, egy külföldi út és jópár hét kényelmetlensége után íme a legújabb családtag (nem szokásom elnevezni az autóinkat (:):)), az előző tulajdonos hívta Sárinak, ha mégis névadásra vetemednék, részemről inkább a Günter volna befutó, Daninál mondjuk a Fekete Paripa... :) de a lényegen nem változtat, azaz íme):
Ez a hét a megújulás hete lett nálunk, mától nonstop notebook tulajdonos vagyok, ami valószínűleg a blog feléledését is jelenti majd, illetve itt áll az udvarban az az autó, amiben mind elférünk, sőt, ha szeretnénk, még a nagymamát is bele tudjuk ültetni... szabályosan. :)
Rendszáma még nincs, így egyelőre csak a szemünknek öröm (mekkora...), de egy hét múlva már remélhetőleg gyűjthetjük bele a kilométereket.

Desa Park City International School

A facse segedelmével a mai napig (ha nem is állandó interaktív üzemmódban) feszül egy cérnaszál a múltunk és a jelenünk között.
A legnagyobb megnyugvást a gyerekeken érzett, látott pozitív változás okozza nekem, ami minden alkalommal megerősíti, hogy az ő javukat minden bizonnyal (lelki értelemben teljesen biztosan állítom ezt) az szolgálja, hogy itthon vagyunk.
Hanna minden nap újabb dalokkal, versekkel jön haza az oviból, ezer barátság szövődött ez alatt a két hónap alatt, és a kicsik is sokat kapnak Hanna ovis létéből (is)... Például Áron is mondogatja, hogy éhesek a szarvasok :):)
Yohana kisfia, Freddie, aki a szomszédban lakott, és nagyon nem szeretett ott oviba járni (többek között a "pedagógusa" miatt, aki, mikor Freddie egy ollóval addig nyiszatolta az ugráló csacsit, hogy az tönkrement, ahelyett, hogy azon aggódott volna, hogy hogyan mondja el a szülőknek, fogalma sem volt róla, hogy hogyan került Freddie kezébe az az olló, azt kérte, térítsék meg a kárt... no komment), szeptember vége óta a nemzetközi iskola tanulója.
Viccesen hangzik ez, hiszen Fred januárban lesz öt éves, de mert kint minden kétévnél öregebb diák iskolás, ő mármár vénnek számít.
Sőt, mint már sokszor írtam is erről, ez ott valóban nem óvoda.
Mikor itthonról el kellett döntenünk, mit kér Dani a cégtől, fel sem merült bennünk, hogy alapvető lesz, hogy nemzetközi iskolában múlassák a napokat a mieink. Ott viszont nagyon hamar kiderült, mennyire alapvető igény lenne ez, de akkor már késő volt, és az iskola költségeit még egy gyerekre sem tudtuk volna előteremteni, nemhogy kettőre, majd háromra...
Fájt is a szívem, meg a fejem sokat emiatt, és rettenetesen hálás vagyok, hogy a jelenben nem kell már emiatt álmatlanul forgolódnom.
Ami megmaradt, az annak az igénye, hogy a gyerekeim olyan környezetbe járjanak, ahol szeretik, értékelik, elfogadják őket, a maguk szintjén olyan célokat fogalmaznak meg velük együtt, ami a fejlődésüket szolgálja, és ők is szívesen mennek, és gyarapodnak az ott eltöltött idő által.
Nos ez megvalósult.
Egy pici hiányérzetem van csupán, a nyelv intenzív gyakorlása, de nem lehet mindent egyszerre... kicsit megkövetve Csillát, azért azt le kell írnom, hogy ez egy német nemzetiségi ovi, vagyis németet hallanak sokat.
Igy aztán, mikor Yohana ezt az oldalt belinkelte a facebookon, akkor már csak egy hangyányit fájt a szívem (na jó, ez nem igaz... nagyon...)... és elgondolkodtam ismét. Vajon azok a gyerekek, akiknek egy tablet a nap szerves, magától értetődő kelléke már öt évesen, mennyivel fognak tudni jobban adoptálódni majd húsz év múlva az akkori elvárásokhoz?... És azóta is csak gondolkodom. Meg kognitív disszonanciát is csökkentek...
Ime a DesaParkCityInternationalSchool honlapjának egy oldala, az elefánt csoport egy hetéről.

Lelle választása

A jó ízlésére vall legalább, és gyorsan hozzá is teszem, hogy tulajdonképpen nekem nincs is más dolgom, minthogy elfogadom az alig öt hónapos kitartó vonzalmából fakadó döntését.
Csak nehezen emésztem, hogy amiről én azt gondolom, hogy jó, az neki nem az.
Ha első gyerek volna, bizonyára sokkal többet lamentálnék ezen (is), így csak a legfáradtabb pillanataimban ráncolom a szemöldököm, miközben figyelem és mindig arra jutok, ez tényleg az ő döntése, de ugrásra készen várom a legapróbb jelet, hogy változtassak.
A téma pedig mimás, mint az alvás. (Az evésről kicsit lentebb...) Schon wieder :)
Az úgy volt, hogy eleinte, még a fekete lépcsős házban Áron a lányokkal aludt, mi pedig Lellével, aki az elalvás óráit hangos kiabálással töltötte.
Aztán erről mondjuk áttért a nappaliban, pihenőszékben bebugyolált elalvásra, aztán pedig elköltöztünk.
Egy ideig a hatanegykupacban lét okán Dani járkált vele a mamámék nappalijában, majd hazaköltöztünk, és a lányok visszatértek a fészkükbe, Áron pedig (mert megszokta, mert nekünk is sokkal kényelmesebb volt, és mert szeretünk Áronnal aludni, aki sosem forgolódik, viszont nagyon jó hozzábújni...) velünk tartott a miágyunkba, Lellével együtt.
Lellike egy darabig minden este szopival aludt el, mellettem, és csak valamikor éjfél tájban jelentkezett újra, de azt is csendesen tette, evett, majd aludt is tovább.
Ritkábban, de előfordult, hogy Dani átvitte a mesélős szobába, és mire mindenki elaludt, ő is hordozható állapotba került, és visszacsempésztük a hálószobába.
Aztán egy ideje Lelle megváltozott. Már egyáltalán nem akar mellettem elaludni, akkor sem, ha már tele a pocakja. És bár minden esti szeánsz a miágyunkban kezdődik, az evés végeztével kiabál, és sehol sem jó neki, csak a nappaliban... Abban a szép szobában, ahol minden apró falfelület és parkettadarab remekül használhatóvá lett, és ahol van egy kis sarok, csak neki. Nem is sejtettem, hogy ennyire megszereti. Mert hiába rendeztem be a mesélős szobába is egy kis zugot neki, és hiába teszem mellé az elalváshoz szükséges kellékeket (paplant pl...), és hiába bugyolálom be úgy, ahogy szereti (hogy csak az orra látszik), elaludni mégsem tud máshol.
A nappaliban viszont pillanatok alatt elcsendesedik, és elalszik.
Mára már egyáltalán nem próbálom őt felcsempészni, így minden alkalommal, amikor felmegyek az emeletre, fáj a szívem, hogy mi öten fent, ő pedig lent alszik... egyedül. Pedig olyan angyali békében teszi ezt, hogy kár volna megzavarni egy költöztetéssel.
Vagyis Lelle gyerekszobája a nappali lett.
Hogy van-e összefüggés az evési szokásai és az ébredések száma között, karöltve a holalszik Lelle, ahol mindenkinek a legjobb? Nyilván. Hogy ebben okolom-e magamat, még így vénfejemmel is? Igen. Hogy akarok-e tenni azért, hogy mindenkinek a legjobb legyen? Hát persze. Hogy tudok-e? No ebben nem vagyok biztos...
Meggyőződésem, hogy Lelle Hannáhaz hasonlóan nagyon érzékeny, kis királykisasszony allűrrel érkezett a mivilágunkra, és ez a szopizásában is tetten érhető. Nappal, ha éber eléggé, és éhes eléggé, akkor szív, és ha nem indul el a tejecske úgy, ahogy ő szeretné, akkor csak kicsit haragszik rám. Éjjel elképesztően dühbe tud gurulni, olyannyira, hogy pár próbálkozás után teljesen magába csavarja a kétségbeesés, és tehetek bármit, már nem is hajlandó megpróbálni szopizni, inkább üvölt. Akár egy órán át is.
Egy kis lelkiismeret furdalásom ugyan van a cumizás miatt, bár ha nappal megy, akkor éjszaka is mennie kellene, itt inkább az érdeklődés hiányáról van szó, mint zavarról.
Hogy mennyire vagyok kitartó? Valamennyire.
Bizonyára meg lehetne próbálni sok csodadolgot, amivel "becsapva" végül a cicit is, őt is lehetne ösztönözni, és hosszú távon, amennyire elkötelezett híve vagyok a sokáig tartó szoptatásnak, meg is érné.
De elfáradtam.
És bevallom, nem jó érzés, hogy nem vagyok békében magammal a döntésem miatt, hogy a könnyebbik utat választottam.
Ami azt jelenti, hogy először úgy két hete kapott éjjel rizstejet. Telerakta a pocakot, és aludt. Akkor nagyon rossz volt, azt éreztem, eddig éheztettem, talán már sokkal előbb is ez lett volna az út. A tápszer gondolatával nem tudok megbarátkozni. És mindemellett vettünk egy dobozzal, és kapott is belőle néhányszor.
A múlt héten már annyira kellett, hogy alhassak, hogy Dani vállalta, hogy ő lesz vele, és nem keltett, hanem cumisüvegből megetette.
Kipihentem magam, annyira legalábbis igen, hogy úgy érezzem, ha ez az út, akkor annak az lesz a következménye, hogy egyre kevesebb lesz a tejem, és Lelle, ráérezve a cumisüveg egyszerűségére, az eddiginél is kevesebb hajlandóságot fog mutatni a szopizára. Lelki szemeim előtt egy hónapnyi távolság képe lebegett, egy pufók tápszeres gyerekről, aki már csak hírből ismeri a cicit. Ha egyáltalán.
Úgyhogy azt a kompromisszumot kötöttem magammal (nem vagyok vele elégedett sajnos..., de tudom, ennél többre viszont nem futja az erőmből már), ami úgy néz ki, hogy mindig cicivel kezdődik az etetés, akár elfogadja, akár nem. Szerencsére eddig még inkább többször elfogadta, mint nem, de amikor nem, az nagyon nyomaszt. Egész biztos, hogy sokat segítene, ha nem stresszelnék ezen.
Amikor pedig úgy látom, éhes maradt, kiegészítésnek kap rizstejet, ízlés szerint tápival, vagy anélkül.
Az eredmény... tegnap este 240ml volt amit a szopizás után még megevett, majd hajnal ötig meg se rezzent, nekem pedig addigra volt annyi tejem, hogy elég legyen egészen a reggeli ébredésig.
Egy gyerekem volt eddig, aki ekkorka korában már kapott kiegészítést, Hanna... Csak akkor a saját lefejt tejemet tudtam adni neki, amit még az elapaszthatatlan első másfél hónap alatt fagyasztottunk hektoszám.
Most is lett volna lehetőség, de mert tudtam, jövünk haza, nem tettem félre, és mikor a mosdóba fejtem, komolyan meg kellett gyászolnom a lefolyóban elvesző fehér kincset.
És most ez hiányzik... nagyon.
Mert még mindig nem vagyok a tápszer barátja, de az éheztetésé sem.
De visszatérve az eredeti témához. Lelle nagylány, aki tudja, mit akar. Nekem felnőttnek pedig egyfelől az a dolgom, hogy örüljek annak, hogy jó neki a kis kuckójában, viszont arról még mindig nekem kell meghoznom a döntést, ami hosszútávon a javát szolgálja. Vagyis egyik szemem sírdogál, míg a másik örömködik.

Adventi készülődés

Elkészült az ádventi koszorúnk.
Idén sem siettem el, lassan már hagyomány mifelénk, hogy a harmadik gyertyagyújtás előtt nincs az asztalon az ádvent amúgy nagyon szép szimbóluma.
Egyszerűen rossz vagyok a határidők betartásában, de leginkább minden évben elszörnyülködöm a kész koszorúk árán, aztán elhatározom, hogy csinálok majd én egy rendes kerekformát, aztán nem találok hozzá semmit itthon, és végül mire eljutnék a hozzávalók beszerzéséig, már el is reppent majdnem két hét.
Ebben az évben majdnem sikerült időben meggyújtanunk az első gyertyát... akarom mondani mécsest, mert a tavalyi, és tavaly előtti kaspóba ágyazott ötletet gondoltam felújítani, de Malajziában, a hazaköltözés előtt kidobtam a kavicsokat abból a bizonyosból, így aztán itt álltam egy üres bödönnel és a nulla hogyantovább elképzeléssel.
Keressünk kavicsot... nem volt :) Még az ikeában sem, de onnan legalább az első hét végére hoztam fahéj illatú kismécseseket. Ezek aztán bevándoroltak egy nagyobb üvegbe, várva jobb sorukat, én pedig feladtam, és két nagyobb üveges gyertyát gyújtottunk meg (minimálprojekt, de szép volt végülis).
Mígnem a múlt héten kitaláltam, hogy van itthon egy zacskó, régen lejárt szavatosságú sárgaborsóm, a gyerekek úgysem eszik, majd jól befestem arannyal, és az lesz a kavicspótlék. Igenám, de festékem nincs, a spájz pedig eldugaszolva gyerekjátékkal (csak ide férnek be az ugrálóizmegazok, fababakocsik...), így a borsók is csak a távolból vigyorogtak felém... De legalább alakul, gondoltam, aztán a fűszerek közül előbukkant a csillangánizs, amit Malajziából hoztunk (hogy miért nem hoztam ebből többet, itthon nem lehet kapni, ott pedig 180 forint volt egy 200 grammos zsacskó), szépséges formájú, karácsonyi illatú... Kerekedik :):)
A gyerekek Marimikulástól kaptak mandulát, héjasat, ez is olyan nagyon szép (hát még a fa mandulatörő, azt hiszem kérek egyet az angyaloktól, mert anélkül kissé nehézkes Dani hiányában mandulát törni, pedig szeretjük nagyon, és méginkább azért, mert házi :)).
Ma reggel tettre készen ébredtem, átkommandóztam csacsin, labdán, babakocsin, megkaparintva a borsót (már nem vigyorgott olyan lelkesen), és kifelé jövet egy kis konzerv répa-borsót is magamhoz vettem (Hanna ovis zsákjának ajándéka (hogy ez miért tartozott a gondolkodj egészségesen felütésű kezdeményezéshez...)), és betettem a kis kaspóba. Felöntöttem az egészet sárga gyönggyel, rá a mécsesek, köré a csillagánizs, és végül három mandulával koronáztam meg a kompozíciót. Egyáltalán nem hiányzik az aranyfestés... szerintem.
Már csak a legkényesebb dísz hiányzott, a szalag. Beletúrtam a szalagoszsákba (van egy kis szalagfixációm, és ha olyan helyen járok, veszek pár méter ilyent olyant, így most is volt éppen a natúrfílinghez megfelelő), kiválasztottam kettőt, és már csak ügyesen meg kellett kötni a masnit, aztán találni egy méltó helyet az idei ádventünk legszebb díszének.
Szerintem szép lett, és nem utolsó sorban összesen 600 forintomba került (ha nem számolom az előzetes kiadásokat, de ezek is elhanyagolhatók). Ime:
Megszaglásztam, az illata igazi karácsony. :)

LelliBelli 5 hónaposan

Modellt feküdt a kis puttónk, és bár a kellékekről előre gondoskodtam, hogy a telipelus lecserélése után már csak a pihepuhába kelljen betenni (ilyenkor néhány perc teljes elégedettség következik általában) mégis ő volt a legleleményesebb kellékes... megtalálta a függönyt, és ilyen képek születtek.
Az egész sorozat káprázatos, köszönhetően a szépséges fényeknek, és Lelle babagömbölyű csodáinak, beleértve a szemeit is.
Mintegy megnyugtatásomra készültek ezek a felvételek, bizonyítandó, hogy a Kiskirálylány nem holnap fog éhenveszni... :) A hipotézis még erősebb alátámasztására még a védőnéninél is jártunk, aki (ruhástul ugyan) 6670 grammot mért, 64 cm hosszal. Átléptük a hat kilós lélektani határt, és ez nekem nagy megnyugvás... és milyen érdekes, Hannánál éreztem ezt utoljára :):)
A védőnővel átbeszéltük a rizstej, tápszer kérdést is, azt mondta, adjak neki nyugodtan rizstejet, és ha úgy látom, egészítgessem ki a táppal, de már elkezdhetünk gyümölcsöket is kóstolni, aztán hat hónaposan itt a főzelékek bevezetésének ideje.
A tejem ugyanannyi mint volt, vagyis éjjel is lenne, ha Lelle hajlandó volna abból enni, de a két ébredés közül egyszer biztosan az üveget favorizálja, én pedig feladtam a küzdelmet, és adom neki azt, amit kér... hiszen nappal kizárólag anyatejes, és éjjel is egyszer azt eszik.
Ha van rá épp szabad kapacitásom, akkor nap közben fejek, és azt öntöm fel rizstejjel.
Az alvás is változóban, mióta jóllakik rendesen, csak kétszer ébred, és az előző poszt óta megjárta már a mesélős szobát, a miágyunkat és a második kiságyat is egy egy teljes éjjel erejéig :) kicsi balerina ő is :):) de így van ez jól.
Nap közben sokszor csak egyet alszik, de az akkor négy óra hosszú.
Játszik, a kezeivel egyre ügyesebben fog, és amit megkaparint, az azonnal a szájában végzi. Ma délben pl. Mikolt almacsutka maradékát szopizta nagyon nagy lelkesedéssel. De jó játék a függöny is, és a zsepiszacskó, vagy a babszemekkel töltött kicsi műanyag flakon is.
A legújabb felfedezett a hangja.
Sikkant, rikkant, egyre hangosabban. Egyiküknél sem emlékszem ilyen kifejező verbális kommunikációra ekkora korukban, Lellének legalább három, jelentéssel bíró hangos kiáltása van, ellentmondást nem tűrő, és mégis egészen türelmes rikoltás pl., ha figyelmet kér. :)
Forog, de nem folyamatosan, és már támaszt is hason, ezt pedig egyre ügyesebben. Csütörtökön viszem a két legkisebbet Kornélhoz, akihez a múlt héten csak úgy beestem, és jól meglapogattuk egymást, mielőtt kértem volna egy időpontot Áronnak és Lellének. Nagyon várom, mit fog mondani.
A fürdés változatlan favorit, a kis fekvőjében a lábait rágicsálja, közben buborékokat fúj, és berreg. Imádom.
A két hónapos oltást még mindig nem kapta meg, amikor épp nem köhécsel, akkor annak örülök... egyszercsak meglesz majd az is.
Egyáltalán nem szeret egyedül lenni, sőt egyáltalán nem szeret nem kézben lenni. A hordozást nem tűri, csak a karom jó, amitől aztán korlátozottak a lehetőségeink, és így sokszor kényszerválasztás elé kerülök, ő meg sír... Nem jó ez így, de hamarosan már jobban megül majd a csípőmön, és akkor könnyebben tudom majd végezni fél kézzel a tennivalókat.
A szeme kék :), a haja vöröses, hátul teljesen kikopott. :) Szeretem a V betűt a homlokánál, a két kis gribedlit, a kecses hosszú ujjacskáit, a lila foltot a bcg helyén, és a mindegyikükre olyan jellemző lábujjacskákat. Meg az egész babát a feje búbjától a talpáig... meg vissza.

A lábnyomainkról

Még gimis voltam, amikor az ofőnk (aki meglepően fiatal volt, bár ez akkor nem is tűnt fel nekem igazán :)) arról tartott előadást osztályfőnöki órán, hogy miként vásároljunk, főképpen miként ne, és hogyan fogyasszunk kevesebbet mindenből, pl. legyen a wc-nk inkább kézzel szabályozhatóan lehúzós, mint nyomós.
Beszélt a globalizációról, annak káros hatásairól, de mindezt olyan vehemensen tette, és annyira felnőttként kezelt bennünket a sok idegen szóval teletűzdelt mondandója közepette, hogy én csak keveset értettem abból, ami a lényeg lett volna, és inkább csak mosolyogtam a lendületén.
Mikor kikerültem a családi fészekből (meglehetősen korán hoztam meg a döntést, hogy a saját lábamra állok, alig voltam húsz éves, amikor már jószerével magam teremtettem meg a betevőt), és elkezdtem dolgozni, majd saját lakásom lett, élveztem a szabadságot, a döntését éppúgy, mint az anyagi felelősségemet magam iránt, de eszembe sem jutott azt mérlegelni, mennyire jó az a környezetemnek, ahogyan élek. Három utcával odébb jártam autóval tanítani, mert sosem voltam képes időben elindulni...
Aztán férjhez mentem, gyerekeim születtek sorra, és egyre izgalmasabbá vált, hogy mitől lesznek egészségesebbek, hogyan tudom a legtöbbet tenni annak érdekében, hogy amit megesznek, amit rájuk kenek, amit rájuk adok, az az ő javukat szolgálja. Akkoriban még csak minimálisan fogalmazódott meg bennem annak az igénye, hogy a mi érdekeink a környezet érdekei figyelembevételével valósuljanak meg. Biopiacra jártunk, csak pamut dolgokat adtam a gyerekekre, zömmel használt ruhákat, játékokat vásároltam nekik...
Végül szépen lassan bekúszott a háztartásunkba a takarékos üzemmódon való működés igénye is, amit otthonról hoztam, gyerekként ez nem a tudatosságot jelezte, sokkal inkább a józan paraszti észt, és a szegénység velejárójaként volt jelen az életünkben. Magunk termeltük a zöldségek jó részét, voltak kutyáink, tyúkok, kisgyerekként disznóink is, így volt tojás, hús, és a maradék sem ment a kukába soha, volt aki megette. A kerti munkákban mindig segítenünk kellett, ezt persze soha nem csináltuk szívesen, ahogy nem szerettünk folyton borsólevest enni sem, amikor épp borsószezon volt.
Valahogy most mégis melegséggel tölt el, mennyire szépen, zsigerből tettünk jót magunkkal akkor... és el is szomorodom, mennyire nem természetes ez ma már, pedig nem is telt el olyan hosszú idő. Elképesztő, mekkorát változott a világ máig, ebben a harminc éves múltban, amire én emlékszem... Ma már Budakeszin nem lehet tyúkot tartani, nincsenek már lovak minden utcában, és a kék kutak is csak néhány helyen szolgálják a szomjas arrajárót.
Dani egyik kedvenc szava a közelmúltból a fenntarthatóság. Minden értelemben, legyen szó energiáról, anyagi javakról, oktatásról, bármiről. Ma már nem mosolygok ezen a kifejezésen, sőt, azt hiszem belopta magát az én szótáramba is.
Emellett két nagyon fontos axióma fogalmazódott meg bennem mostanság, és szeretnék ezek szerint élni hosszútávon. Persze a folyamat, míg úgy fogom érezni, mindent megteszünk annak érdekében, hogy elérjük a célunkat hosszú, és nem megy egyik pillanatról a másikra, de fokozatosan haladunk, és ez jó.
A két alapvetés pedig így hangzik:
1. Ha van amit tehetek azért, hogy másoknak is jó legyen, és azt ráadásul csak kis lemondással jár megtennem, kötelességem megtenni. Vagyis ami csak nekem jó, az nem igazán jó...
2. A földön élni ajándék, ami azzal is együtt jár, hogy megőrizni a javakat amiket ad, éppolyan fontos, mint megélni a szépségeit.
Különös ajándékot kaptam a parksarkos Mikulás ünneplés alkalmával. Egy kis füzetet talált Dani, aminek a címe Kis Lábnyom, a GreenDependent Fenntartható Megoldások Egyesülete adta ki, a kiadvány hátulján ez az összefoglalás olvasható:
" A projekt nevében használt "lábnyom" szó az ökológiai lábnyomra és annak egyik fő összetevőjére, a karbon-lábnyomra utal. Az ökológiai lábnyom kiszámítása egy mérési módszer, amely azt adja meg, hogy hektárban mérve mekkora területű földre, vízre és vegetációra van szükségünk
- egyrészt önmagunk fenntartásához;
- másrészt az életünk során megtermelt hulladékok és kibocsátások, illetve az energiafogyasztásunkból származó üvegházhatású szén-dioxid elnyeléséhez.
Ez utóbbi adat - az energiafogyasztásunkból származó, üvegházhatású szén-dioxid megkötéséhez szükséges terület - a karbon-lábnyom.
Mindkét lábnyomszámítás arra ad választ, hogy mennyire vagyunk takarékos, tudatos erőforrás- és energia-felhasználók, mennyire kezeljük fenntarthatóan a Föld által megtermelt ökológiai javakat, tudja-e tartani a lépést a Föld a jelenlegi fogyasztási, kibocsátási tempóval. Sajnos tény, hogy az emberiség ökológiai és karbon-lábnyoma nemhogy nem csökken, de továbbra is folyamatosan növekszik.
Az is tény ugyanakkor, hogy a magyar lakosság lábnyomai jelenleg Európában viszonylag alacsonynak számít. A jól-lét növelésére olyan utakat kellene támogatni, amelyek ezt továbbra sem növelik, sőt csökkentik."
A kiadvány ebben igyekszik segítséget nyújtani, főképpen a háztartások és kisközösségek számára.
Miután majdnem egyszuszra elolvastam a füzetet (mert elképesztően izgalmasnak találtam, hogy végre magyar és közérthető nyelven, mintegy gyakorlati kézikönyvként találok valami olyant, ami számomra ma már alapvetően fontos), csak bólogatni tudtam.
Egyrészt, mert összeértek bizonyos szálak a kis könyvben, és ez rettentően jóleső ahaélménnyel párosult. Például több szinten is értelmet nyert a spórolás, ez a manapság pejoratív kifejezés. Mostantól inkább fenntartható fogyasztásról és minden ízében hasznos felhasználásról beszélnék. Ha megteszünk bizonyos, alapvetően kis energiabefektetést igénylő változásokat a környezetünkben, azzal nemcsak a háztartásunkkal, ezen belül a pénztárcánkkal teszünk jót, hanem a tágabb értelemben vett életterünkkel, a gyerekeink gyerekeinek gyerekei és így tovább jövőjével is.
Ez pedig egyenlőre csak szépen hangzik, de a másik serpenyőben egy kilátástalanul a vesztébe rohanó világ képe körvonalazódik, amiért mindannyian felelősek vagyunk. Ha nem tanuljuk meg megfelelő módon és mértékben, mondjuk Földbarát üzemmódban használni a Föld által termelt javakat, ha legyintünk amikor arról van szó, hogy egy aprósággal hozzá tudunk járulni a Föld minél hosszabb ideig tartó életben maradásához, akkor nemcsak hogy felelőtlenül éljük az életünket, hanem önző módon is.
Hiszek benne, hogy ez a téma nem divatkérdés.
Hiszek benne, hogy nem lehet egyszerűen elmenni ezek mellett a felvetések mellett.
Sőt abban is hiszek, hogy ha igazán jól szeretném érezni magam a bőrömben, akkor kötelességem is a tőlem telhető legtöbbet megtenni, és a gyerekeimnek is megtanítani azokat a készségeket, amivel a saját jövőjükkel kapcsolatos döntéseikben szempont lesz a szélesebb környezet ökológiai egészsége.
Nálunk sok apróság mindennapos, és a cél, hogy a jövőben méginkább tudatosítsam magunk számára, hogy mik azok a dolgok, amikkel kapcsolatban változtatni lehet.
Nem minden megy egyszerre. És nem is mindent kötelező egyszerre megtenni, nem kötelező mindenről lemondani, sőt úgy gondolom, nem is érdemes. A sikerélmény sokkal fontosabb, mint a hirtelen jött lelkesedés utáni érzés, aszkétákká lettünk, és nem éri meg. Úgy gondolom, öröm kell legyen a változás, és ha ez így van, csak akkor igazi a változás.
December van, a visszatekintések, új célok, vállalások ideje. Nem kenyerem az ígérgetés, annak semmi értelmét nem látom. Az viszont jó játék akár, hogy a zöldebbé válás útján elhatározzunk három apró dolgot, amit igyekszünk beiktatni, ha kell fokozatosan a háztartásunkba. Jövőre vissza lehet majd nézni, és megveregetni a vállunkat, tettünk valami fontosat.
Néhány dolog, ami nálunk már megvalósult, a teljesség igénye nélkül:
- majdnem teljesen bio módon mosok. Csak a fehérek kapnak kis kiegészítést.
- a ház építése során kondenzációs kazánt vettünk, és kemencét építtettünk.
- van egy kis komposztálónk, amit főleg a kerti zöldhulladék tárolására használunk.
- a felső fürdőszobában bojlerrel működik a melegvíz, ezt állandó éjszakai áramon működtetjük.
- a lányok zömmel párban járnak wcre, ilyenkor csak egyszer öblítjük le a termést
- popsitörlő helyett (Lelle kivételével) popsit, kezem, arcot mosunk, és már evések alatt sem része a terítéknek az eldobható.
- a legtöbb izzónk energiatakarékos.
- különös figyelmet fordítok arra, hogy ahol felesleges, ne legyek felkapcsolva lámpa.
- nap közben az emeleten a fűtést letekerem
A három, amit jövőre szeretnék megvalósítani:
- heti egy fél, majd ha ez sikerül, egy teljes ökonap, amikor semmilyen elektromos berendezést nem használunk, beleértve a főzést, melegvizes fürdést, kazánnal való fűtés, telefon használatot, stb.
- a komposztáló teljes háztartási hulladékos használata
- a mosásból az összes vegyszeres anyag kiiktatása.
Szeretném egy év múlva megveregetni a vállam :).
És végezetül egy felhívás...
Készítettem egy blogot, hogy népszerűsítsem a karbon-lábnyom csökkentésére való törekvés fontosságát. Ebbe a blogba kerül majd minden olyan írás, ami ebben a témában születik, bárkitől, aki szeretne részt venni benne.
Ez a bejegyzés már olvasható is ott... és ha úgy érzed ez neked is fontos, akkor akár a Te írásod is szerepelhet majd ott. A cél, minél többünk bevonása, ötletadás, tapasztalatok megosztása. Hogy a blog marad-e a legjobb fórum kiderül, egyelőre a cél érdekében egy kis játékra hívlak:
1. Olvasd el Te is a kiadványt, amit itt találsz.
2. Ha blogot írsz, írj egy posztot ebben a témában arról, ami neked fontos.
3. A posztodban mindenképpen szerepeljen a GreenDependent honlapja hivatkozásként, és ha úgy érzed, hivatkozz akár rám is.
4. Irj arról, hogy mi az, ami a Ti háztartásotokban megvalósult már.
5. Gondold végig és írd le azt a három vállalást, amivel jövőre Ti is hozzájárultok majd a Föld egészségének megőrzéséhez.
6. Küldd el nekem zoldulo@gmail.com címre a blogod ezen bejegyzésének a linkjét, amennyiben szeretnél bekerülni a zöldülők blogjába, én pedig bemásolom az írásodat, hogy minél többen olvashassák.
+1. Csak az olyan nagyon elhivatottaknak, mint én :):)... linkeld be az oldaladon a rendszeresen olvasottak közé a www.zoldulo.blogspot.com címet és vedd fel az oldalt a rendszeresen olvasottaid közé, hogy azonnal értesülj az újabb bejegyzésekről.
Ha nem blogolsz, de mégis fontosnak érzed, hogy részese légy ennek a kezdeményezésnek, küld el az írásodat a zoldulo@gmail.com email címre, én pedig beillesztem a bejegyzések közé.
Tudom, rengeteg jobbnál jobb, hasznosabbnál hasznosabb kezdeményezés születik minden pillanatban, ez most a leginkább szívemhez közel álló. Nagyon kíváncsian várom, hogy életben tartható-e... A cél kétszámjegyű bejegyzésmennyiség. :) Szerintem leszünk ennyien.

Ádventi gyertyagyújtás az oviban

Az első igazi ovis közösségi élményünk volt ez.
Hannának is, nekünk is, hiszen tavaly kimaradt már a karácsonyi készülődés, hiába énekeltem nekik, hiába beszélgettünk a melegben a hidegről, hiába bújtuk a téli böngészőt, azért az nem ugyanaz, mint dideregve szaladni a szépruhában a jómelegbe, és sárga fénynél gyertyát gyújtani délután fél négykor...
Hanna hetek óta minden nap egy egy újabb verstöredékkel jött haza, amiből kiderült, lesz József Attila, és Fésűs Éva is, de egészen máig nem állt össze a műsor. Azt tudtam, Hanna kisszivacsként issza magába a készülődés minden izgalmát, tartja a titkot, és igyekszik minél többet kivenni ebből a bőséges kosárból, amit Csilla és Elvira készítettek nekik odabenn.
Természetesen reménytelenül korán kezdődött az ünnepség, már előre tudtam, hogy mi leszünk az utolsók, és csak reménykedtem, hogy Hannának sikerül egyedül felöltöznie abba a szépbe, amit reggel Dani bevitt vele. Elkéstünk, éppen elkezdődött az első ének, az ajtóban Hannára láttam, aki mosolygott, izgatottan, emelkedett arckifejezéssel, és kihúzta magát a kisszéken, miközben lelkesen taposta le a cipője sarkát. Kicsi rá... sajnáltam miatta.
Mikolt az ugyanolyanban a kezembe kapaszkodott, nem akart egy lépéssel sem beljebb menni nélkülem, végül egy pici helyet szorítottak nekünk, én pedig az ölemben Mimivel fotóztam ezt az első, megható, rövid, de annál kedvesebb ádventi gyertyagyújtást.
A nagyok a Betlehemi királyokat adták elő, a kicsik egy rövidke verset mondtak, a középsősök, így Hanna is, a December, december címűt. Kézenfogva csilingelték, hogy meglátod egyszercsak itt lesz a karácsony, nekem pedig elcsuklott volna a hangom, ha meg kell szólalnom, és miközben magamban magamon mosolyogva felidéztem azt az élmény, amikor a nagymamámat látom meghatódni egy egy ilyen ovis ünnepségen, és nem értem, miért kell neki sírnia, most nagyon is megértettem, mitől olyan megható a sajátunkat látni...
Volt pici ajándékozás, kis uzsonna, két hányó gyerek, sok felnőtt, akik az útban állva beszélgettek a nagyon fontos dolgokról, és bár jelen voltam itt is, ott is, a leginkább valahol Hannával szálltam a karácsony áhitatában, azzal az örömmel, azzal az emlékkel, hogy az én kis középsősöm a nagyok között ütemre ütötte a triangulumját.

A csokitorta

Nem adtam fel... pedig miközben kevergettem az egyre kevésbé kívánatos krémet, sokszor eszembe jutott, hogy egy jólirányzott mozdulattal a kukába borítom az egészet. Az a mondat visszhangzott a fejemben, hogy maradjon a suszter a kaptafánál... meg hogy cukrásznak is csak születnek az emberek... meg hogy vajon normális vagyok-e egyáltalán, hogy ilyesmire adom a fejem.
És épp mielőtt teljesen besokalltam volna a csokitól, marcipántól, kenegetéstől, egyszercsak készen lett. Nem tökéletes, node ezt még titokban sem kívántam. Viszont felismerhető, és már az se zavar, hogy nincs vadiúj gyertyánk, mert Dani az idén felhasználta mind a saját gyújtogatására, mert finom és akármennyire ronda, a miénk. :) Illetve Ároné.
És még kereke is van, mert az feltétlenül kellett. Máshogy hogyan lenne autó az a torta? Ugye...
Most pedig futok, becsomagolom a kis gardrób csendes magányában az ajándékokat (autó... lesz? mindkét szót külön felfelé kunkorítva hangsúlyozza :):)), és közben lepergetem a két évvel ezelőtti napunkat, azt a csodálatosat, aminek az estéjén fiús anyuka lettem.

őőőő.... igen, Áron két éves lett.

A jólbeszélő kisfiúnk az egyetértése kifejezéseként általában egy hanyag ühüm-mel kápráztatott el bennünket... egészen a második születésnapjáig. Ezen a szép napon végül megszületett az utolsó fontos szó is, amit egy hosszú őőő-vel vezet be. Csak ezt követi a kicsit "á"-ba hajló igen. :):)
Ennek a napnak új szavai még a bizony, bizony, bizony, bizony, és a nagyon nagyon is :):)
Valamint a következő párbeszédet is érdemes rögzíteni, olyan nagyon Áronos.
- Áron, kinek van ma a születésnapja?
- Enyém.
- És hány éves lettél ma?
Akkurátusan öt ujjat mutat, négyet szorosan egymás mellet, a mutató áll csak ki a sorból:
- Kettő.
- És mit kapsz a születsénapodra?
- Autót... vonatot. (felfelé kunkorodó szóvégekkel :):)
- Tortád is lesz?
- Őőőő... igen.
- És milyen tortéd lesz?
- Szép tortám, tulipános.
:):)
Este lett már, mire mindennel elkészültünk és Danit is felvettük, az autóban ért bennünket a hatóraháromperc. Áront cseppet sem érdekelte az emelkedett hangulat és az énekléstől sem jött lázba egy cseppet sem. Végülis olyan magától értetődő, hogy az ember öregszik.
Itthon kicsit izgatottabb lett, a lányok lelkesedése átragadt rá is, átöltöztek mind, és kezdetét vette az igazi ünneplés.
Úgy szeretem látni azt az őszinte örömöt, amit egy egy csomag kibontása okoz. Tavaly még egyáltalán nem értette Áron ezt, most pedig lelkesen ujjongott minden újabb doboz láttán. Óratornyot kapott, sínekkel, és ez zenélő, zakatoló kisvonattal, amitől este lefekvéskor is csak nagyon nehezen vált meg (én galád nem engedtem neki az ágyba hozni...), és egy állatos kirakót, amin a baglyot is teljesen természetesen ismerte fel, nevezte meg... pedig két hónapja sincs még, hogy elkezdett beszélni.
Előkerült a torta is, hogy a gyertyafújás, a tűzijáték, vagy a marcipán volt-e a legjobb benne, esetleg a formája (amiről csak utólag, a képek láttán jutott eszembe, hogy bizonyos szögből cicire emlékeztet:):)), nem tudom, de a csillogó szemek arról árulkodtak, hogy Áron a süteményes résszel is elégedett. :)
És mert nem írok most külön kétéves státuszt, annyi mégiscsak álljon itt, hogy Áronunk két évesen 94 centi, 13 kiló (a védőnéni szerint lehetne husibb is, szerintem így éppen jó), tömör, izmos, formás kis manó, négy foga még várja a sorát, szőke, kékszemű, igazi kisfiú.
És hogy mit jelent fiús anyukának lenni? Áron szerelem, aki teljesen másképp működik, mint én, akihez olyan hozzábújni este, mint egy pihepuha kismackóhoz, aki az első gyerekem, akinél ha tehetném, sürgetném az önálló wc használatot, akinek a humora olyan kifinomult, hogy az még nekünk is napról napra mosolyfakasztó, akinek a kerek buksiját a két kezembe fogva úgy érzem, kerek a világ, és nagyon hálás vagyok, hogy lett egy fiam is, hogy van egy Áronunk.

3euro 60cent

Bármikor bemegyek a "városba", a főbe, az az érzésem, hogy ennél szebb hely nincs a földön.
A nagypapám zenész volt, és rengeteget utazott. Az apukám azt mesélte, hogy bármikor, ha megérkezett, a városon keresztüljövet azt mondta, ez a legszebb város a világon.
Szeretek átmenni az oroszlános hídon, látni a Vár fényeit, az Országházat, de mióta nem is olyan régen az ötödik kerületben sétáltunk a gyerekekkel, úgy éreztem, valóban megérett Budapest arra, hogy az emberek úgy gondoljanak rá, mint az egyik legszebb fővárosra a világon.
Még akkor is, ha a háború alatt rengeteg szépsége lerombolódott, még akkor is, ha a semmit sem kímélő pár évtized megtépázta azt a temérdek szépséget, ami megmaradt belőle. Például éppen a Vár esetében... Mindennemű politikai felhang nélkül, csak a visszatekintés végett álljon itt ez a kisfilm, amit egy ausztrál rokonunk küldött... de szerettem volna akkor, abban a Várban sétálni...

No de visszatérve az ötödik kerületre. :) A Deák tér környéke, a Belvárosi Plébániatemplom előtti tér rekonstrukciója, a Király utca, a Szabadság tér, a Bazilika környéke, számomra mind mind olyan helyek, amiket említve melegség tölt el, és bárhové szívesen megyek, és mutatom meg a gyerekeknek, a világban élő ismerősöknek. Mert jó ott lenni, és leginkább az a jó benne, hogy láttam akkor is, amikor élhetetlen volt, amikor morgolódtam magamban, hogy miért nem lehet Budapesten azon az egy sétálóutcán kívül máshol ődelegni... csak úgy.
És akkor még nem szóltam Pécsről, Szegedről, Miskolcról és sorolhatnám a városainkat. :) Malajziában egy sincs olyan, mint amiből nekünk egy sornyi.
Tegnap Danival (és Lellével) elszöktünk egy napra. Egy gyerekkel lenni olyan, mintha vakációra mentünk volna, pláne, ha az az egy így tesz majd' végig.
Bécsben jártunk, mert ez minden évben kétszer program nekem, és mert Dani megígérte, hogy megnézzük a híres bécsi karácsonyi vásárt.
Már előttünk két család is ugyanazt mondta ottjártukról, a Vörösmarty térnél nincs szebb, és az ételek is finomabbak idehaza... Hiszem, ha látom, mondtam, és bár csütörtök este egyáltalán nem kívántam már a bécsi fánkot (ellenben a puha meleg ágyikómat), nekivágtunk.
Bécs mentségére legyen mondva, esett az eső. Erről nem tehet... De azt az érzést, ami mindig eltöltött, ha ott jártam, most nem éreztem. Azt a stílusos, nagyvonalú, rendezett, jólszervezett Bécset nem találtuk.
Metróztunk, a Schönbrunni kastélyt szerettem volna megnézni, de az orrunkat sem tudtuk kidugni a megállón túlra a zuhatagtól, így visszavasutaztunk, és még egy próbát tettünk a belvárosban... ahol szintén esett.
Bevettük magunkat az egyik aluljáró kávézójába, a sarokban volt még hely, és miközben a koffeinmentesemet kortyolgattam, az akváriumunk üvegén át pislogva állapítottam meg, hogy hiába a sokszínűség (egy maláj leterítette az imaszőnyegét a felújítás paravánja elé, imádkozott, majd kirázta a port a szőnyegből, összehajtogatta, betette a hátizsákjába és távozott, a mellettünk ülő japán lány, az ultramodern kütyüjável zongoraleckét vett néma csöndben, csak az ujjai kopogtak az asztalon, egy indiai asszony a szépruhájára nagykabátot öltött, egy táj félrelökött bennünket és akcentus nélkül szólt: Darf ich durchgehen..., csillogő fülbevalős afrikai fekete férfiak hangoskodtak odakinn) én félek. Percenként jött egy egy újabb alak, akik társaságát sokméternyiről sem viselném jól háttal fordulva, és a soksok náció együtteséből inkább a saját integritás védelme jött át, mint az öröme ennek a kincsnek, ennek a sokféleségnek...
Eddig ezzel nem találkoztam, most sokkal inkább éreztem a bőröm feszülését, az idegenség jelentését, és hazavágytam...
Aztán abbamaradt az eső, és kijutottunk a szabadba, megnéztük a már jól ismert karácsonyi világítást, néhány kompakt képet is készítettem, és végül megtaláltuk azt a kis bazárt, ahol a magyar konyha lett volna alegfinomabb :):), ha lett volna nálunk pénz. De Dani pár apró véletlen kivételével az összes dugieurot otthon hagyta, így a 3 euro 60 centünkön, mint egy kamasz pár, vettünk egy icipici apróságot, egy kis fa karácsonyfát, amit itthon a bejárati ajtóra akasztottunk.
Hazafelé még megálltunk a Julius Meinlben, ahol a csokitengerben fuldokova, a bőrborítású bevásárlókosár fülét szorongatva, idétlen kacsázással a tömegen keresztül megtaláltuk a Mozart golyókat, egy kis zacskónyi zsákmánnyal elszaladtunk a pénztárig, ahol nem kértük a nájlonpungát, és rettenetesen elfáradva, de végül tele jó élményekkel ültünk be az autóba, és beszélgettünk egészen hazáig. Annak az örömét, hogy kettesben lehetünk, és egymás kezét fogva sétálhatunk, azt hiszem semmi sem tudja elvenni :):). Hogy egy babakocsit is tologattunk közben? A megszokott biztonsága.
Muszáj elmennem még egyszer a Vörösmarty térre míg ott áll a nagy karácsonyfa. Csak mert szép. Nekem a világon a legszebb...

Karácsonyi ajándék Nektek

Kilépve egy kicsit a gyerekes keretből, úgy éreztem, adnom kell. Most leginkább az olvasónak. Persze mindaz amit írok, sokatok szerint elegendő, most mégis szerettem volna valamit adni, valami olyat, amit még sosem, ami nekem is kedves, és mégis ajándék. Olyat, ami a hálón keresztüljut, itt pedig megmarad, bármikor újraolvasható, és csak kapocs vagyok benne.
Aztán érkezett egy kérdés, és egyre egyértelműbbé vált, hogy mi az irány, honnan érkezik majd az, amire szívesen emlékszem majd jövőre, és ami talán sokatoknak legalább annyira kedves elméke lesz ennek az ünnepnek, mint nekem. És miután a harmadik impulzus is megérkezett, úgy éreztem, mégha nagy falat is, ha megijednék is, írnom kell...
Mégpedig levelet.
Öt embernek címeztem, hosszan szültem meg a tartalmat, és mint egy amerikai múvi majdnem giccses jelenetében... remegő ujjal nyomtam végül a send-re.
A koncepció az ádvanti kalendárium lett volna, vagyis a szenteste előtti utolsó naptól visszaszámolva ötöt, minden nap kinyílt volna egy ablak, benne a meglepetés.
Az öt, számomra nagyon fontos címzett találkozási pontja a fotózás. :) Mind az ötük olyan hatással van rám, amiről hosszan tudnék írni, a látásmódjuk, a kreativitásuk, az életutuk követendő a számomra, és ötül közül négyükkel személyes kapcsolatom is van. Kedvesek a szívemnek mind, ha pedig fotózásról van szó, egészen biztosan ők jutnak eszembe először.
A levél délután repült el, este már volt egy nagyon jó beszélgetésünk az egyikükkel, majd éjjel megérkezett az első válasz, aztán másnap a második, és szép sorban mind az ötük reagált.
Nekem ez már önmagában felér egy faalját beborító ajándékkal, és hogy a jelenben kettőjük válaszát fogom tudni megosztani veletek, már csak részletkérdés.
Hogy kik ők... szép lassan kiderül majd, karácsonyig kettejük levelét olvashatjátok majd, a többit pedig egyszer a jövőben.
Mindannyiótoknak szívderítő (mondhatnám hogy hsznos, de az a magasztba nem férne bele :)) pillanatokat kívánok ehhez a két bejegyzéshez, és ha tetszettek, ha értékesnek gondoljátok, hagyjatok majd néhány sornyi kommentet a szerzőknek.
Végezetül kívánok lassuló, mélyülő utolsó ádventi napokat, mézeskalácsillattal, igazi találkozásokkal, csillogó fényekkel, csilingeléssel, szeretettel,
Kinga

Az első ablak

íme az első...
Szeretettel mutatom be Nagy Danit, a Splendor Ékszer megalkotóját. Dani az egyik legkreatívabb és egyben legenergikusabb, legsokoldalúbb ember, akit ismerek, nemcsak Magyarországon, hanem a világon is. Ékszerügyekben egészen biztosan, erről tanuskodik az a rengeteg díj és elismerés is, amivel világszerte méltényolják a munkáit. Nem mellesleg feleségével, Orsival együtt alkotnak, három gyermekük van, és ha ez nem lenne elég csendesen hozzáteszem, fiatalabbak nálam :):)
Amikor azon tűnődtem, kik legyenek azok, akiknek a munkáját szeretném megismertetni veletek, ő volt az egyik első az egyértelmű példaképek közül, mert nemcsak 3D-ben, de kettőben is olyan az, amit Dani csinál, amiről úgy gondolom, egyszerűen lenyűgöző. Hogy ezt "csak" hobbiszinten teszi? Itt megnézhetitek, mennyire...
Már azt sem igazán értem, hogyan volt ideje még a levelem estéjén válaszolni (ráadásul nem két sorban :):)), mindenesetre erre a felvetésemre ennyit írt: " Energia kevés marad, de van amire (akire) áldozok".
Én pedig pironkodva köszönöm meg, mert azon kívül, hogy az összes ékszerünk Tőle való, és ez azt hiszem nem véletlen (bár nyilvánvalóan a fizikai közelség is nagy előny volt kezdetben, de mára úgy gondolom, bármeddig elmennék, hogy velük készíttessek el egy egy örök darabot), Daniban egy olyan értéket ismerhettem meg, amit legszívesebben mindenkinek megmutatnék.
Következzen az ő levele, a fotózásról, nekünk, Nektek.
A tanácsaim:
Ahhoz, hogy kevés fényben készíts jó képet, elég spec. szerkó kell, mert a fényből épül a kép, és ha az nincs, akkor zsebbe kell nyúlni.
A fényerő az objektív egyik fontos tulajdonsága. Rá van írva mindegyikre. Pl.: 17-55 / 5.6
Ez azt jelenti, hogy nagy látószögű zoom alap objektívet nézel (ilyesmit adnak egy belépő tükör refelexeshez), a 17-55 a gyújtótávolság két szélsősége, az 5.6 jelenti a legtágabb blendét. Minél magasabb a számérték, annál gyengébb az objektív, és annál olcsóbb is. Lehet egy 5.6-ossal is szép képet csinálni, de kevés fényben bajban vagy.
A kis kompaktokat vagy a jó objektíveket általában 2.8-as fényerővel ruházzák fel, ami már egészen sok fényt ad, de egy karácsonyi gyertya fénynél ez is bazi kevés. Ez már az a kategória, ami általában a legtöbb fényt adja (efőlött már extrém), de láthatóan még így is kevés lesz a fény, tehát további trükkökre van szükség.
A legfontosabb az egy állvány !!!!
Két módon készíthetsz elmosódott képet: 1 te mozogsz a géppel (ilyen kevés fénynél erre nagyon nagy az esély), 2 a téma mozog el (erre is nagy az esély). Ha nincs állványod, mindkettő egyszerre lesz jelen, nem lesz jó képed. Ha állványról fotózol, te is rajta lehetsz a képen. Tök jó nem? :)
Ha beállított képet csináltok, akkor a nagyobbak már kontrollálhatóak, hogy ne mozduljanak be, és így esély nyílik az éles képre, vagy pillanat képeket. Ilyenkor csinálj nagyon sok fotót, és lesz közte talán amin mindenkinek látszik az arca, esetleg még a szeme is, de ami még fontosabb, hogy talán nem csak elmosódott képeid lesznek, hanem lesz értékelhető is.
Állvány kipipálva.
Fehér egyensúly:
A fehér egyensúly rossz beállítása miatt szokott egy képen narancsban úszni minden szín beltérben. Ha az előre beállított villanykörte ikonra tekered ezt a beállítást (FE vagy WB-white balance), akkor szebbek lesznek a színeid. Ha a géped képes RAW-ban (nyers formátumú fénykép) fotózni, azt választanám, mert az nem csak a beállított értékeket, hanem ennél nagyobb spektrumot jegyez meg, és így utólag is be tudod a természetes színeket állítani. Ez nagyobb képeket jelent, azaz kevesebb fér a kártyára, de ha előre ürítetted, elég helyed lesz az egész esti fotózához, hidd el.
Vaku:
kikapcs !!!!!!!!!!!!
Ha nem tudsz fotózni, nem tudsz vakuzni sem, csak elcseszed a képet, mindenképpen kapcsold ki, ezer és egy oka van, hogy miért nem fog passzolni a képhez. Nem állok neki, ne kapcsold be, illetve iktasd ki !!!
Világítás:
Minél több fényt adsz, annál nagyobb esélyed lesz szép képet készíteni.
Ha karácsonyi hangulatú képet akarsz, legyen sok karácsonyi fény, a mennyezeti lámpát felejtsd el. Lehetnek gyertyák, csillagszórók, álló lámpa, karácsonyfa izzók, de a nagy homogén világítást hagyjuk.
A csillagszóró fényében szép kép készülhet, minél közelebb az arc a fény forrásához, annál jobb az esély. (Most nem állok neki viccelődni a ruha kigyulladásáról, pedig nagy kedvem lenne ! :-DD )
Akkor összesítsünk:
- állványon a gép, amin lehetőleg nagy fény erejű objektív van,
- sok karácsonyi fény világít,
- ki van kapcsolva a vakud,
- sok képet készítesz annak reményében, hogy lesz közte jó,
- esetleg ha van rá mód, RAW-ban fotózz az utólagos feljavítás esélyeinek kiterjesztésének reményében.
További tippek:
Ne közelről fényképezz, így nem rúgjátok fel az állványt
Több belefér a képbe. Nem baj, ha körben van a szobából is valami benne, elég nagy lesz a felbontás, hogy kivágd a lényeget
Érdekessé teheted a képet, ha szokatlan szemszögből fotózol: föld közel, mennyezet, kintről az üvegen át (a jegesmedvék mellől :-D) stb.
Lehetőleg ne használj neon vagy energia takarékos izzókat, mert azoknak zöld és lilás fénye van, így összekeverednek az emberi szem számára nem látható színek, és a kép elég furcsa lesz. Pl.: képzelj el zöld fényt a bőrötökön. Nem túl szép... bár fekete fehér kép alapnak még jó lehet... :-)
Sok gyertya egy csomagban jó ötlet lehet
Csavard el életlenre a fókuszt koccanásig, és csinálj egy képet a fenyőről, és az ágain elhelyezett fények színes fényfoltokkal fognak karácsonyfa forma absztraktot eredményezni. Imádni fogod.
Helyezz el fényforrásokat olyan helyekre, melyek nem a témát világítják, de teret adnak a helyiségnek. Megvilágít egy gyertya egy kis szobrot, aminek az árnyéka felnagyobbodva vetül a falra, vagy ha ilyesmit nem szeretnél, akkor a szoba sarkát kivilágítják, és így térbe helyezed a témát, mélysége lesz egy egyébként két dimenziós képnek, ami nagyon sokat dob az eredményen
A mozgás a másik olyan dolog, amit egy álló kép elvileg nem tud bemutatni. Tudom, az előbb azt mondtam, hogy minden mozgást szüntess meg, hogy éles képed legyen. Igen, ez a fő szabály. Ha viszont valakinek mozdul a keze, az egyben érzékeltet egy lendületet, egy érdekes eseményt, így ez feldobhatja a képet. A többi rész lehetőleg ne mozduljon be!
Csinálj olyan csendéleteket és részlet fotókat is, amik nem a családot ábrázolják. A porcukros kuglóf a gyertyás asztalon elég szép, de keress témát, nézd őket szokatlan közelségből, alacsonyról, magasról, és a végén állványról fotózd le őket. Nagyon feldobják az idei képeidet, ha nem csak portrékat kattintasz !
A ház is jó kép ha van sok hó, vagy karácsonyi díszek. Menj ki az udvarra vagy az utcára, igen, oda ahol a jegesmedvék laknak, és ott is állítsd fel az állványodat.
Ha nincs állvány, tegyél egy zsákba babot, lencsét, vagy amit jobban szeretsz (jól tömd ki), és az lesz egy amorf állvány, amivel szögbe tudod a gépedet irányítani. Sajnos ezt minden esetre rá kell tenni valamire, így jobb lenne az állvány. Nem drága, valami gagyi lötyögős párezer forintos is jó lesz elsőre. Lehessen magasra kihúzni, az előny.
Léteznek kreatív szűrők a lencse elé. Ha veszel egy csillag szűrőt www.nika.hu akkor minden gyertya fény csillag formában fog vetülni, nagyon romantikus. De vigyázz, olyant vegyél, amit rögzíteni tudsz. Cokin cég árul a fenti címen nagyon sok jó megoldást, ami egy lap, és egy kis állvánnyal elé tartja az obinak. Akár kézzel is megtarthatod ezt a kis lapot, de azzal bemozdítod az egészet, életlen lesz, és már megint lemaradsz a képről. A szűrőt csak pár képen alkalmazd, mert uncsi és gagyi lesz, ha minden csillagfényben úszik.
Még órákig lehetne mesélni róla, hogy milyen fényképezőt és milyen objektívet válassz, milyen fényérzékenységgel dolgozz, stb. Ebbe nem mennék bele, csak annyit mondanék, hogy nagy látószögű objektívet válassz, ami nagy fényerejű.
Lehetőleg olyan fényképezőt válassz, ami hagy téged beállítani, és nem mindent helyetted akar. Előny az önkioldó (időzített fényképezés), a manuális fényképezés, a hosszú záridő lehetősége, az állítható fényérzékenység, stb., de az első kettő a fontos, meg az állvány.
Remélem segítettem.
Még egyszer BOLDOG KARIT MINDENKINEK !!!
Dani

Hanna ötödik születésnapja

Hanna az egyetlen gyerekünk, akinek nem volt születésnapja Malajziában. Épp itthon ért minket tavaly is, és idén is a nagy nap.
Az idei kicsit szétesősre sikeredett a napján, de ez Hannát egy cseppet sem zavarta. A nagyszülőknél töltötték a délelőttöt Mikolttal és Áronnal együtt, én pedig intéztem az utolsó simításokat, közben végig nagy hálával gondolva a felvigyázókra, mert a sok apróság bizony kitöltötte a délelőttömet teljes hosszában.
Mire mindennel végeztem már ebédidő volt, Áront hazavittem, de a lányok Mariékkal aludtak délután.
Dani is megérkezett, mire vége lett a sziesztának, már csak a lányok hiányoztak, nekem Hanna már meglehetősen... Jó lett volna az egész napot csak vele tölteni, azt hiszem megérdemelte volna, hogy végre legyen egy már régóta emlegetett lánynapunk... majd jövőre. :)
A nap komolyságához, és fontosságához mérten, méltóságteljesen öltözött át a szép ruhájába, és a nappaliban várta a köszöntőket. Márkus velünk volt, de mert a mamám a munkából kicsit később tudott elszakadni, mint terveztük, már tűkön ült az ünnepelt, mire végre befutott ő is. Közben fényképeztem, és ámuldoztam, milyen nagylány lett, mennyire kinyílt, mióta hazajöttünk, mennyit változott... és hogy mennyi minden történt velünk ez alatt a meglehetősen gyorsan elmúlt öt év alatt.
Anyukám érkezése után menetrendszerűen történtek az események, nagyobb meglepetések nélkül, ajándékot adtunk, a kicsik természetesen nem tudták kivárni, míg Hanna kibontogatja a három csomagot, és egymás szavába vágva kiabálták, hogy ez az enyém... aminek Hanna nem kimondottan örült :). Az ajándékoknak viszont igen, sőt minden egyes darab után csillogó szemmel kiabálta, épp ilyet akartam!!! :) Még sosem hallottam tőle ezt, és rettenetesen jó volt látni, hogy tényleg minden talált.
Még a hétvégén kaptunk Sáráékól is egy kis csomagot, amiben volt egy rajz is, Hanna és Sára királykisasszonyokkal, innen is köszönet érte, Hanna hosszan nézegette, és ez volt az első pont, amikor hárman nagy egyetértésben mesélték, mi és ki van a képen. :)
Volt aztán még torta is, gyertyafújással és tüzijátékkal, és este elalvás a puha nyuszival, ami természetesen épp olyan, amilyet akart :)
Az ünneplés pedig nem ért véget ezzel, vasárnap az egész család volt nálunk (a pénteki habkönnyű költözködés után) Hannát ünnepelni. Szeretem ezeket az együtt töltött alkalmakat, pláne, hogy most már Blanka is teljes jogú gyerekszereplő minálunk, és megy a nagyok után, játszik velük, figyeli őket, nagyon jó látni, ahogyan az eltelt egy év mit sem számít az ő kapcsolatukban, és örömmel, nyitottan kapcsolódnak egymáshoz az unokatesók. :)
A nagycsaládi köszöntés éppen olyan hatalmas éppen ilyet akartam mondatoktól volt hangos, és Hanna valóban mindennek határtalanul örült. Blanka rajzának, a babaruhának, a kirakónak, és persze a rollerjének, amivel (miutrán három férfi gondosan összeszerelte neki )gyakorlatilag az este hátralévő részében megállás nélkül kavart körbe körbe a lakásban. Na jó, néha azért leült pihenni, például a tortázásra. A tesók is mind beleszerettek a járgányba, Mikolt még az este folyamán megtanult bánni vele, Áron pedig a maga sajátos módján tolta úgy, hogy a két lába közé vette, de egyik lábát sem tette rá. :)
Sajnos egész családkép nem készült, de nem lehet mindent egyszerre :)