A csokitorta

Nem adtam fel... pedig miközben kevergettem az egyre kevésbé kívánatos krémet, sokszor eszembe jutott, hogy egy jólirányzott mozdulattal a kukába borítom az egészet. Az a mondat visszhangzott a fejemben, hogy maradjon a suszter a kaptafánál... meg hogy cukrásznak is csak születnek az emberek... meg hogy vajon normális vagyok-e egyáltalán, hogy ilyesmire adom a fejem.
És épp mielőtt teljesen besokalltam volna a csokitól, marcipántól, kenegetéstől, egyszercsak készen lett. Nem tökéletes, node ezt még titokban sem kívántam. Viszont felismerhető, és már az se zavar, hogy nincs vadiúj gyertyánk, mert Dani az idén felhasználta mind a saját gyújtogatására, mert finom és akármennyire ronda, a miénk. :) Illetve Ároné.
És még kereke is van, mert az feltétlenül kellett. Máshogy hogyan lenne autó az a torta? Ugye...
Most pedig futok, becsomagolom a kis gardrób csendes magányában az ajándékokat (autó... lesz? mindkét szót külön felfelé kunkorítva hangsúlyozza :):)), és közben lepergetem a két évvel ezelőtti napunkat, azt a csodálatosat, aminek az estéjén fiús anyuka lettem.