Kultúrálódnak

Ha valami nagyon hiányzott Malajziában, akkor azok a gyerekeknek szánt kulturális események voltak.
Innen nyilván azt gondolni, hogy abban a kultúrában mennyire színesen változatos ezen alkalmak tára, de a nagyobb vallási ünnepeken kívül (amelyeket kicsik és nagyok egyaránt megünnepelnek, ám főleg családi berkeken belül (kivéve a templomokban és a plázákban zajló egyéb akciókat mondjuk egy kínai újév okán összecsődített tömeg a sárkánytánc alkalmával) nem sikerült belebotlani semmi olyanba, amit kifejezetten azzal a szándékkal kezdeményezett volna bárki, hogy a kicsinyek lelki, szellemi épülésére szolgáljon az ő nyelvükön, és erre külön helyet, alkalmat keresett volna (egy Elmer előadástól eltekintve, amire viszont a távolság miatt nem jutottunk el sajnos...).
Biztosan mi sem kerestük elég kitartóan a színházakat, cirkuszt, mozit, szervezett játszóházat, hosszú idő után az egyetlen, ami szembe jött velünk, az a genting gigakomplexumában tartott néhány koncertet hirdető óriásplakát volt a hegyre vezető úton kiplakátolva. Ja és hogy el ne felejtsem, egyszer betévedtünk Danival az operába, ahol az egész évben tíznél kevesebb előadást hirdettek, ezek közül néhány könnyűzenei koncertet...
Az egyetlen hely, ahová sajnáltam, hogy nem jutottunk el, egy felnőtteknek szánt táncelőadás lett volna Bangsarban, érzésre valami Trafóhoz hasonló dolog, de ez is csak heti rendszerességgel lett volna elérhető, ha egyáltalán.
Őszintén szólva "megéheztünk" kultúra terén ez alatt az egy év alatt rendesen.
Amikor itthon a kisfalunkban a Betűtészta névre keresztelt csodagyerekkönyvestárban (ahová betérni már önmagában frenetikus élményt jelentett nekem is és a gyerekeknek is) a kezembe került egy kis füzet, a PEhez hasonló, csak gyerekverzióban, megdobbant a szívem... akkor éreztem először talán, hogy igazán jó döntést hoztunk, a gyerekek szemszögéből mindenképpen.
Aztán, amikor Hanna először ment balettra, majd loholtunk, hogy elérjük a néptáncot (szintén mind helyben), akkor ismét ez a melegség töltött el... a hagyományok őrzése, a gyökereink ápolása, és emellett valami klasszikus, de nem azért, mert mindenki más is balettozik, hanem mert balettozni Lilivel élvezet... ennél többre nem is vágyhattam volna, hacsak arra nem, hogy Hanna ragyogva libegjen e kettő közben, Mikolttal karöltve.
Aztán jött egy email Zsófitól (akik ma épp a Bálint házban vannak egy előadáson... (Zsófi, nem tudjuk a számodat :(:( és teljesen kiment a fejemből a mai nap is...)), majd egy másik lánytól, hogy menjünk színházba.
A gyerekekkel még sosem voltunk ilyen rendezvényen, csak ha valami alkalom adtán épp beleboltlottunk egy bábelőadásba, vagy egy szabadtéri koncertbe. De úgy, hogy az összessel nekiindultunk volna egy ilyennek, erre még nem volt példa.
Pedig Hanna már elég nagy és Mikolt is színházérett, Áront pedig mostanban lehetne szoktatni. Lelle ott érzi jól magát, ahol a cici van, így ő nemtúlszabad választásból, de akár jöhetne is.
Hanna két hete Nagykovácsiban járt, egy Hófehérke darabot néztek meg az ovival, azóta is táncol itthon, és játssza ő is, amit látott. Amikor elmeséltem neki, hogy szombaton színházba megyünk, teljesen lázba jött, és nem győzött kérdezni, hogy mit fogunk látni, mikor indulunk már... A csipkerózsikát szerette volna megnézni, természetesen :):).
A Stúdió K Színházban jártunk, a Kacskaringó című előadáson.
Nagyon jó volt.
Korán érkeztünk, a gyerekek színeztek az előtérben, az egész hely hangulata sokkal inkább valaki otthonához hasonlított nekem, mint egy közösségi térre, és ez nagyon jólesett. Áronnak nem kellett jegyet vennünk, arra számítva, hogy ő majd az ölemben ül, de mikor végre bemehettünk a színházterembe, azonnal feltérképezte (végigmászta-járta) a nézőteret, és lehuppant Hanna és Mimi mellé. Idővel jött csak át hozzám, és egész végig tátott szájjal, és tágra nyílt szemmel figyelte a darabot.
A lányok szintén áhítattal nézték a történetet, ami nem volt hosszabb, mint fél óra, és ráaádsul zseniális zenei aláfestéssel, és díszlettel varázsolták el a kicsiket.
Lelle öt perccel a befejezés előtt ébredt éhesen, ekkor váltottuk egymást Danival, így még ő is látott valamennyit a gyerekekből is, meg az előadásból is.
Befejezésként egy képzőművész lapokat osztott odakinnt, és festeni lehetett, kinek kinek kedvére. Lelle jóllakott, a többiek pedig szintén, szellemiekben, lelkiekben.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan családias beszélgetéseket folyatattunk ismerősökkel és még nem ismerősökkel egyaránt, amiből azt hiszem a következő hétre is marad nekem.
Nagyszerű volt, köszönjük szépen a meghívást, ahogy elnézegettem a kis csapatot, nem ez lesz az utolsó kultúrélményünk az idén. :)