A nagypapám zenész volt, és rengeteget utazott. Az apukám azt mesélte, hogy bármikor, ha megérkezett, a városon keresztüljövet azt mondta, ez a legszebb város a világon.
Szeretek átmenni az oroszlános hídon, látni a Vár fényeit, az Országházat, de mióta nem is olyan régen az ötödik kerületben sétáltunk a gyerekekkel, úgy éreztem, valóban megérett Budapest arra, hogy az emberek úgy gondoljanak rá, mint az egyik legszebb fővárosra a világon.
Még akkor is, ha a háború alatt rengeteg szépsége lerombolódott, még akkor is, ha a semmit sem kímélő pár évtized megtépázta azt a temérdek szépséget, ami megmaradt belőle. Például éppen a Vár esetében... Mindennemű politikai felhang nélkül, csak a visszatekintés végett álljon itt ez a kisfilm, amit egy ausztrál rokonunk küldött... de szerettem volna akkor, abban a Várban sétálni...
No de visszatérve az ötödik kerületre. :) A Deák tér környéke, a Belvárosi Plébániatemplom előtti tér rekonstrukciója, a Király utca, a Szabadság tér, a Bazilika környéke, számomra mind mind olyan helyek, amiket említve melegség tölt el, és bárhové szívesen megyek, és mutatom meg a gyerekeknek, a világban élő ismerősöknek. Mert jó ott lenni, és leginkább az a jó benne, hogy láttam akkor is, amikor élhetetlen volt, amikor morgolódtam magamban, hogy miért nem lehet Budapesten azon az egy sétálóutcán kívül máshol ődelegni... csak úgy.
És akkor még nem szóltam Pécsről, Szegedről, Miskolcról és sorolhatnám a városainkat. :) Malajziában egy sincs olyan, mint amiből nekünk egy sornyi.
Tegnap Danival (és Lellével) elszöktünk egy napra. Egy gyerekkel lenni olyan, mintha vakációra mentünk volna, pláne, ha az az egy így tesz majd' végig.
Bécsben jártunk, mert ez minden évben kétszer program nekem, és mert Dani megígérte, hogy megnézzük a híres bécsi karácsonyi vásárt.Már előttünk két család is ugyanazt mondta ottjártukról, a Vörösmarty térnél nincs szebb, és az ételek is finomabbak idehaza... Hiszem, ha látom, mondtam, és bár csütörtök este egyáltalán nem kívántam már a bécsi fánkot (ellenben a puha meleg ágyikómat), nekivágtunk.
Bécs mentségére legyen mondva, esett az eső. Erről nem tehet... De azt az érzést, ami mindig eltöltött, ha ott jártam, most nem éreztem. Azt a stílusos, nagyvonalú, rendezett, jólszervezett Bécset nem találtuk.
Metróztunk, a Schönbrunni kastélyt szerettem volna megnézni, de az orrunkat sem tudtuk kidugni a megállón túlra a zuhatagtól, így visszavasutaztunk, és még egy próbát tettünk a belvárosban... ahol szintén esett.
Bevettük magunkat az egyik aluljáró kávézójába, a sarokban volt még hely, és miközben a koffeinmentesemet kortyolgattam, az akváriumunk üvegén át pislogva állapítottam meg, hogy hiába a sokszínűség (egy maláj leterítette az imaszőnyegét a felújítás paravánja elé, imádkozott, majd kirázta a port a szőnyegből, összehajtogatta, betette a hátizsákjába és távozott, a mellettünk ülő japán lány, az ultramodern kütyüjável zongoraleckét vett néma csöndben, csak az ujjai kopogtak az asztalon, egy indiai asszony a szépruhájára nagykabátot öltött, egy táj félrelökött bennünket és akcentus nélkül szólt: Darf ich durchgehen..., csillogő fülbevalős afrikai fekete férfiak hangoskodtak odakinn) én félek. Percenként jött egy egy újabb alak, akik társaságát sokméternyiről sem viselném jól háttal fordulva, és a soksok náció együtteséből inkább a saját integritás védelme jött át, mint az öröme ennek a kincsnek, ennek a sokféleségnek...
Eddig ezzel nem találkoztam, most sokkal inkább éreztem a bőröm feszülését, az idegenség jelentését, és hazavágytam...
Aztán abbamaradt az eső, és kijutottunk a szabadba, megnéztük a már jól ismert karácsonyi világítást, néhány kompakt képet is készítettem, és végül megtaláltuk azt a kis bazárt, ahol a magyar konyha lett volna alegfinomabb :):), ha lett volna nálunk pénz. De Dani pár apró véletlen kivételével az összes dugieurot otthon hagyta, így a 3 euro 60 centünkön, mint egy kamasz pár, vettünk egy icipici apróságot, egy kis fa karácsonyfát, amit itthon a bejárati ajtóra akasztottunk.
Hazafelé még megálltunk a Julius Meinlben, ahol a csokitengerben fuldokova, a bőrborítású bevásárlókosár fülét szorongatva, idétlen kacsázással a tömegen keresztül megtaláltuk a Mozart golyókat, egy kis zacskónyi zsákmánnyal elszaladtunk a pénztárig, ahol nem kértük a nájlonpungát, és rettenetesen elfáradva, de végül tele jó élményekkel ültünk be az autóba, és beszélgettünk egészen hazáig. Annak az örömét, hogy kettesben lehetünk, és egymás kezét fogva sétálhatunk, azt hiszem semmi sem tudja elvenni :):). Hogy egy babakocsit is tologattunk közben? A megszokott biztonsága.Muszáj elmennem még egyszer a Vörösmarty térre míg ott áll a nagy karácsonyfa. Csak mert szép. Nekem a világon a legszebb...
Tidak ada komentar:
Posting Komentar