Lelle választása

A jó ízlésére vall legalább, és gyorsan hozzá is teszem, hogy tulajdonképpen nekem nincs is más dolgom, minthogy elfogadom az alig öt hónapos kitartó vonzalmából fakadó döntését.
Csak nehezen emésztem, hogy amiről én azt gondolom, hogy jó, az neki nem az.
Ha első gyerek volna, bizonyára sokkal többet lamentálnék ezen (is), így csak a legfáradtabb pillanataimban ráncolom a szemöldököm, miközben figyelem és mindig arra jutok, ez tényleg az ő döntése, de ugrásra készen várom a legapróbb jelet, hogy változtassak.
A téma pedig mimás, mint az alvás. (Az evésről kicsit lentebb...) Schon wieder :)
Az úgy volt, hogy eleinte, még a fekete lépcsős házban Áron a lányokkal aludt, mi pedig Lellével, aki az elalvás óráit hangos kiabálással töltötte.
Aztán erről mondjuk áttért a nappaliban, pihenőszékben bebugyolált elalvásra, aztán pedig elköltöztünk.
Egy ideig a hatanegykupacban lét okán Dani járkált vele a mamámék nappalijában, majd hazaköltöztünk, és a lányok visszatértek a fészkükbe, Áron pedig (mert megszokta, mert nekünk is sokkal kényelmesebb volt, és mert szeretünk Áronnal aludni, aki sosem forgolódik, viszont nagyon jó hozzábújni...) velünk tartott a miágyunkba, Lellével együtt.
Lellike egy darabig minden este szopival aludt el, mellettem, és csak valamikor éjfél tájban jelentkezett újra, de azt is csendesen tette, evett, majd aludt is tovább.
Ritkábban, de előfordult, hogy Dani átvitte a mesélős szobába, és mire mindenki elaludt, ő is hordozható állapotba került, és visszacsempésztük a hálószobába.
Aztán egy ideje Lelle megváltozott. Már egyáltalán nem akar mellettem elaludni, akkor sem, ha már tele a pocakja. És bár minden esti szeánsz a miágyunkban kezdődik, az evés végeztével kiabál, és sehol sem jó neki, csak a nappaliban... Abban a szép szobában, ahol minden apró falfelület és parkettadarab remekül használhatóvá lett, és ahol van egy kis sarok, csak neki. Nem is sejtettem, hogy ennyire megszereti. Mert hiába rendeztem be a mesélős szobába is egy kis zugot neki, és hiába teszem mellé az elalváshoz szükséges kellékeket (paplant pl...), és hiába bugyolálom be úgy, ahogy szereti (hogy csak az orra látszik), elaludni mégsem tud máshol.
A nappaliban viszont pillanatok alatt elcsendesedik, és elalszik.
Mára már egyáltalán nem próbálom őt felcsempészni, így minden alkalommal, amikor felmegyek az emeletre, fáj a szívem, hogy mi öten fent, ő pedig lent alszik... egyedül. Pedig olyan angyali békében teszi ezt, hogy kár volna megzavarni egy költöztetéssel.
Vagyis Lelle gyerekszobája a nappali lett.
Hogy van-e összefüggés az evési szokásai és az ébredések száma között, karöltve a holalszik Lelle, ahol mindenkinek a legjobb? Nyilván. Hogy ebben okolom-e magamat, még így vénfejemmel is? Igen. Hogy akarok-e tenni azért, hogy mindenkinek a legjobb legyen? Hát persze. Hogy tudok-e? No ebben nem vagyok biztos...
Meggyőződésem, hogy Lelle Hannáhaz hasonlóan nagyon érzékeny, kis királykisasszony allűrrel érkezett a mivilágunkra, és ez a szopizásában is tetten érhető. Nappal, ha éber eléggé, és éhes eléggé, akkor szív, és ha nem indul el a tejecske úgy, ahogy ő szeretné, akkor csak kicsit haragszik rám. Éjjel elképesztően dühbe tud gurulni, olyannyira, hogy pár próbálkozás után teljesen magába csavarja a kétségbeesés, és tehetek bármit, már nem is hajlandó megpróbálni szopizni, inkább üvölt. Akár egy órán át is.
Egy kis lelkiismeret furdalásom ugyan van a cumizás miatt, bár ha nappal megy, akkor éjszaka is mennie kellene, itt inkább az érdeklődés hiányáról van szó, mint zavarról.
Hogy mennyire vagyok kitartó? Valamennyire.
Bizonyára meg lehetne próbálni sok csodadolgot, amivel "becsapva" végül a cicit is, őt is lehetne ösztönözni, és hosszú távon, amennyire elkötelezett híve vagyok a sokáig tartó szoptatásnak, meg is érné.
De elfáradtam.
És bevallom, nem jó érzés, hogy nem vagyok békében magammal a döntésem miatt, hogy a könnyebbik utat választottam.
Ami azt jelenti, hogy először úgy két hete kapott éjjel rizstejet. Telerakta a pocakot, és aludt. Akkor nagyon rossz volt, azt éreztem, eddig éheztettem, talán már sokkal előbb is ez lett volna az út. A tápszer gondolatával nem tudok megbarátkozni. És mindemellett vettünk egy dobozzal, és kapott is belőle néhányszor.
A múlt héten már annyira kellett, hogy alhassak, hogy Dani vállalta, hogy ő lesz vele, és nem keltett, hanem cumisüvegből megetette.
Kipihentem magam, annyira legalábbis igen, hogy úgy érezzem, ha ez az út, akkor annak az lesz a következménye, hogy egyre kevesebb lesz a tejem, és Lelle, ráérezve a cumisüveg egyszerűségére, az eddiginél is kevesebb hajlandóságot fog mutatni a szopizára. Lelki szemeim előtt egy hónapnyi távolság képe lebegett, egy pufók tápszeres gyerekről, aki már csak hírből ismeri a cicit. Ha egyáltalán.
Úgyhogy azt a kompromisszumot kötöttem magammal (nem vagyok vele elégedett sajnos..., de tudom, ennél többre viszont nem futja az erőmből már), ami úgy néz ki, hogy mindig cicivel kezdődik az etetés, akár elfogadja, akár nem. Szerencsére eddig még inkább többször elfogadta, mint nem, de amikor nem, az nagyon nyomaszt. Egész biztos, hogy sokat segítene, ha nem stresszelnék ezen.
Amikor pedig úgy látom, éhes maradt, kiegészítésnek kap rizstejet, ízlés szerint tápival, vagy anélkül.
Az eredmény... tegnap este 240ml volt amit a szopizás után még megevett, majd hajnal ötig meg se rezzent, nekem pedig addigra volt annyi tejem, hogy elég legyen egészen a reggeli ébredésig.
Egy gyerekem volt eddig, aki ekkorka korában már kapott kiegészítést, Hanna... Csak akkor a saját lefejt tejemet tudtam adni neki, amit még az elapaszthatatlan első másfél hónap alatt fagyasztottunk hektoszám.
Most is lett volna lehetőség, de mert tudtam, jövünk haza, nem tettem félre, és mikor a mosdóba fejtem, komolyan meg kellett gyászolnom a lefolyóban elvesző fehér kincset.
És most ez hiányzik... nagyon.
Mert még mindig nem vagyok a tápszer barátja, de az éheztetésé sem.
De visszatérve az eredeti témához. Lelle nagylány, aki tudja, mit akar. Nekem felnőttnek pedig egyfelől az a dolgom, hogy örüljek annak, hogy jó neki a kis kuckójában, viszont arról még mindig nekem kell meghoznom a döntést, ami hosszútávon a javát szolgálja. Vagyis egyik szemem sírdogál, míg a másik örömködik.