Ezek foglalkoztatnak

No, hogy az unokáim unokái is ismerhessenek egy kicsit majd...
Ezen is pl. elég sokat gondolkodom mostanában (kicsit karöltve azzal az egyre erősebben előmocorgó igénnyel magamban, hogy a blogot nyomtatott formában is a kezembe vehessem egyszer (amihez valószínűleg egy asszisztens kellene, mert egymagam teljesen biztos, hogy kevés vagyok ehhez a feladathoz... van valakinek kedve ctrlC ctrlVzni egy kis hmal-t? :):)), hogy vajon száz év múlva hozzáférhető lesz-e még a blog? És ha igen, akkor a dédunokáim vajon kíváncsiságból, mint ahogy én a régi fényképalbumokat szoktam, megnézik-e? És ha igen, akkor is, hogyan lesz az, hogy eljut hozzájuk az információ, hogy valahonnan a múltból kering egy vaskos kiadás az ükök gyerekkorának lenyomatával?
Néha elképzelem, hogy az én anyukám a kezembe adja párnapos koromtól a mindennapjaim dokumentációját. Melegséggel vegyes kíváncsiság, és némi félsz is van bennem ezen gondolkodva, mert a múlt, ahogy én emlékezem, csak az enyém. Valaki más szemüvegén keresztül látni a gyerekmagam... Kell ehhez egy jóadag jóféle önismeret, hogy jólessék.
A jelenbe kanyarodva.
Például foglalkoztat a karácsony. De úgy, mint eddig sosem. Azzal a múlttal, amiben egyedül, nagymelegben, egy olyan kultúrában éltük meg ádventet, ahol a karácsony nem arról szól, mint amit megszoktunk.
Mennyire szépen vezeti ez a társadalom a kezünket, ha hagyjuk. És mennyire sokféleképpen lehet ünnepelni, készülni vagy éppen nem készülni. Malajziában nagyon tudatosan kellett emlékeztetnem magam ebben a négy hétben arra, mit is jelent nekem az advent, a karácsony, hiszen semmilyen külső támpont nem segített ebben. Nehéz is volt, éppen úgy, mint minden más keresztény ünnep megélése.
Itthon, amolyan küszöb alatti ingerként beleívódik a hétköznapokba a hangulat, az a semmihez sem fogható, mézeskalácsillatú, angyalarcú, muzsikahangú, csilingelő. És persze sokszor túlkapásokkal telített, és nagyon anyagias, de nem ez az oldal érdekes, mert ez muszlimországban is jelen volt.
És talán emiatt az anyagi vonatkozású összecsengés (konkrétan pl. az ajándékozás szokása, vagy a karácsonyi dekoráció úton útfélen) miatt annyira érdekes a tapasztalat, ez nemhogy nem elég, de tulajdonképpen teljesen elhanyagolható az ünnepre való készülődésben, és nemcsak, hogy nem segít, de erős disszonanciát kelt, és inkább távolít, mint segíti a megérkezést a szenteste misztériumába.
Idén még nem jutottam el az ádventi koszorúnk elkészítéséig.
Vasárnap óta töprengek rajta, mi az ok. Vasárnap beszélgettünk a gyerekekkel a karácsonyról, az ünnepről, a gyertyafény szépségéről, nagyon meghitt és mély párbeszédek voltak ezek, és jólesett mindezt a külcsíny nélkül tennem.
Hétfőn egy nagy üvegmécsest gyújtottunk vacsora közben, és úgy éreztem, ha minden hétfőn egyel több ilyen mécses lesz majd az asztalon, nekem kerek az ádvent.
Ma Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Minden ilyen jeles napon eszembe jut az előző évi, idén az, mennyire rosszul voltam tavaly ilyenkor, a miliméternyi Lellével a pocakomban, miközben Dani Szingapúrban dolgozott. Hiányzott nagyon, ott a huszonharmadik emelet fogságában, a medence partján, anyukámmal az idegenben. Mintha a múlt században történt volna mindez, olyan messze van már.
Ma Lellét toltam hazafelé a postáról, az egyik kezemet a zsebem meleg biztonságába rejtettem, és ahogy csak a saját csizmám halk recsegését hallottam a hideg ködben, hirtelen olyan melegem lett, mintha a kemence tüze előtt kuporogtam volna a nappaliban. Két kis dió árválkodott a járdán, őket Lellére bíztam, és kicseréltem a kezeimet, a meleget a hidegbe, a hideget a melegbe. Hiányzik-e a trópus? Igen. De soha ennyire szépnek nem láttam még a szürke, velőig hatoló ködöt, a fénytelen fényeket, a kimerevedett, zöldtelen ágakat.
Fotózni szeretnék. Mindent. Szépen. Bármerre járok, azon kapom magam, hogy a képkivágáson töprengek.
Varrni szeretnék. Jól. Olyan fogásokat használni, amiket egyelőre csak elképzelek, és tudom, nem több, mint egyszerű próba-szerencse, és az eredmény is ehhez mérten csak vágy. Volna, ha mernék varrni egyáltalán.
Igy aztán kötök. Szerintem Dani még nem is látott kötni.
Tegnap a Müllerben szerettem volna babaruhát venni a lányoknak, de olyan mellbevágóan sok szám volt az árcédulán, hogy helyette vettem egy adag fonalat, meg egy kötőtűt (teljesen rossz méret, de nem baj, mert háromszor visszabontottam, és mostanra már megvan a jó technika... lehet, hogy nem is olyan rossz a tű) és tegnap éjjel, míg Lelle hajnali négyig múlatta velem az időt álom nélkül, elkészült egy mellény eleje az egyik babának. Szép. És milyen jó ránézni...
Meg gyorsan csináltam egy nemeztulipánt is, abból, ami az egyik visszabontás során leszakadt a gurigából.
Autó. A külföldi út nem volt sikeres, bár mindenki mindent megtett érte, én pl. a legnagyobb türelemzsákomat töltöttem meg előtte, és éltem fel az utolsó morzsáig (ami tegnap éjjel jól vissza is csapott, egy teregetőállvány látta kárát...). De Dani biztos volt benne, hogy lesz nekünk olyan autónk, amilyet szeretnénk, itthonról.
Még kedden találtunk is egyet (az első közös autókeresgélés volt ez), ma megnéztük, és most nagyon, de nagyon izgulunk, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk, mert ha igen, akkor vasárnap este egy új családtagot fogok tudni bemutatni. Fogalmam sincs, hogy mi történhet, ami miatt nem, de míg itt nem áll az udvarban, addig nagyon vékony a jég, és csak iszonyú óvatosan lépegetek előre rajta, még gondolatban is.
A gyerekekről most nem írok, csak annyit, hogy kb. két hete megállás nélkül azt hiszem, hogy varázsporban hemperegtek, és minden este megvizsgálom, hogy vajon lett-e szárnyuk, mert minden bizonnyal tündérekké váltak. Gyaníthatóan most elszóltam magam, de tény, hogy kimondhatatlanul cukik, még akkor is, ha ezt a szót ki nem állhatom.