Eladtuk a lányokat

A hét ismét igencsak sűrűre sikeredett.
Dani dolgozik. Saját lett a vége, leszerelt a multikatonaságból. Kilépve az ígéretes, ámde újdonságában néha ijesztő világba, örömmel az arcán jön haza mostanában és ezt meglehetősen jó látni.
A magánzással együtt természetesen az idő beosztása is magánzóvá tette, az ő döntése, mikor, merre, meddig megy.
Feladat ez nekem is, elfogadni, hogy a szerepeket újraosztottuk, és nekem most sokkal inkább jutott a gyerekezés, mint eddig valaha. Hogy ezzel mit tudok kezdeni, hogyan lehet ebben megtalálni majd az egyensúlyt, még nem tudom, de igyekszem figyelni magamra is, hogy jusson a sok éjszakázás mellé néha egy kis töltődés is.
Még mindig nincs autónk, a hét feladata volt megtalálni a legjobbat, minden szempont figyelembevételével. Hálás vagyok Ferinek, aki felajánlotta segítségét, így holnap útra kelnek Danival és hoznak valamit.
Nagyon nagyon itt az ideje már, hogy normálisan beférjünk valamibe, mert eddig anyukám kegyeire hagyatkozva az ő kis autóját használtuk, sokszor teljesen szabálytalanul (Malajziában edződve pillánk remegett csak az ötlettől, bár messzire sosem mentünk).
Az autókérdés is áldozatokkal jár, amit természetesen szívesen hozunk meg ebben az esetben mindannyian, de tény, hogy ez a hét sokszor nagyon kimerítő volt, ritkán láttuk csak egymást felnőttként, és ebben benne van Lelle hektikus éjjeleinek kezelése is. Ma dráma volt, tehát a mai napot is egyedül abszolváltam zömmel, és holnaptól kedd reggelig enyém a főszülői szerepkör. Minden héten egyszer egyedül fektetem a négyet, de olyan még nem volt, hogy két egymást követő nap estéjén egyedül lettünk volna. Ilyenkor úgy gondolok ezekre a kihívásokra, mintha nyaralni mennénk a gyerekekkel, ettől aztán sokkal könnyedebben veszek mindent, és működik is a dolog. Remélem most is fog...
Vannak persze segítőink, és ez az egyik nagy különbség az itthon létben az otthoz képest.
De hogy haladjunk lassan a cím felé... Minden csütörtök délelőttöt a nagyszülőknél töltenek a lányok, úgy, hogy csak estefelé megyünk értük, mert ott is alszanak ebéd után. Sokszor Áron is csatlakozik pár órára, de őt ebéd után általában hazahozom, ő még nem partiképes alvás szempontjából.
Mikolt minden csütörtökön este elmondja, hogy ő bizony itt szeretne aludni éjjel is, és ez a vágya odáig fokozódott a héten, hogy azt találta mondani:
- Mama, én nem akarok veled élni, csak mindig a Mariékkal.
Ez pedig már a harmadik olyan alkalom volt, amikor tudomásomra hozta az elválás igényét, így aztán Danival megbeszéltük, Paliékat pedig megkérdeztük, a lányok pedig nagyon várták a ma délutánt.
Ma este kicsit később értünk át, mint terveztem, a lányok belibbentek az ajtón, és mert Áron is szeretett volna egy kicsit a nagyszülőkkel lenni, bementünk mi is... Hanna egy idő után hazaküldött. Azt mondta:
- Mama, most már mehetsz, nem akarlak már látni.
:):)
Otthagytam őket egy hatalmas zsákkal, benne az alvóscuccuk, fogkefékkel, tiszta ruhával holnapra, és hazafelé az autóban azon gondolkoztam, hogy mennyire természetes volt letenni őket, mennyire nincs bennem félsz, mennyire biztos vagyok benne, hogy jó lesz nekik, és hogy ez milyen nagyon jó dolog.
Áron végtelenül cuki volt egész este, nagyon nagyon szerettem csak vele és Lellével lenni, akire végre annyi figyelem jutott, mint még soha, Áron pedig sziporkázott. Beszédben, kedvességben, bájban.
És miközben élveztem a kétgyerek létet, elképesztően hiányoztak is a lányok, a nyüzsi, a hangzavar, és mikor fürdeni vittük a két pirinyót, hát persze, hogy kiszaladt mindkettőnkből ennek a kettőségnek a mókássága. Hogy milyen egyszerű is az élet két gyerekkel. :) (No persze, ha az embernek amúgy négy is van belőle :))
Este még csörgött a telefon, de csak a fogkeféket keresték rajtam. :)