Dióhéj

Az elmúlt hat hét kivette belőlünk azt a maradék tartalékot is, amink még volt arra, hogy lelkiekben egészek maradjunk.
Erős próbatételt kapott a házasságunk is, és ezt már nem bírtam el. A szövetség, ami kettőnk között köttetett, egészen eddig a legerősebb volt, amit valaha tapasztaltam, és amikor bármi más elveszni látszott is, ebben az egyben mindig biztos lehettem, vagyunk. Egymásnak, egymásért, bármikor. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.
Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. De ennyire mélyre és meszire még nem kerültem az elmúlt 10 évben, és ez nagyon megijesztett. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni.
A kontextus, amit a ház ad, biztosan hív egy csomó elfelejtett lerágatlan csontot, az elmúlt idők berögzüléseit, és a meg nem oldott problémák most elemi erővel keresik az útjukat, ráadásul úgy, hogy közben kicentizettek az egymásra szánható percek, energiák... és nem ez a prioritás, mikor Dani épp új helyet keres, ami anyagi biztonságot tud majd jelenteni a nem kis családunk számára.
És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk, és elég volna pusztán a tudat, hogy van egy család, amiben mi vagyunk a felnőttek. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy Dani is.
Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.
Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a szerelmem is.
Van négy gyönyörű gyerekünk... ez fontos, de nélkülünk, a mi békénk nélkül nem jó nekik...
És mind a hatan megérdemeljük, hogy jól legyünk...
A hétvége már mosolygós is volt... és talán a jövő hét is hoz néhány pozitív meglepetést. Dolgozunk rajta.