Pillanatképek Mikulással

1. Vasárnap délelőtt, Park Sarok játszóház, Pagonyos Mikulásváró.
Két hete érkezett a hírlevél erről, és mert ez már amolyan hagyomány nálunk, kérdés sem volt, hogy megyünk-e idén. Hanna két éves volt, mikor először voltunk, az akkor még működő Kispagonyban Mikulásnézőben. Annyira tisztán előttem van a kép, ahogy Hanna odaáll a Nagyszakáll mellé, és zavarba ejtő természetességgel segíti a krampuszok munkáját.
Most négy gyereket vittünk, Áront a pódiumra penderítette az apja, aki ettől annyira megszeppent, hogy jódarabig csak Dani karjai közül volt mersze kikukucskálni.
Nem úgy, mikor megérkezett a nagy zsákjával, és sok kosár édességgel, no meg az elengedhetetlen krampuszsereggel a Mikulás.
Pedig már előtte is remek volt a hangulat, a Dalolkás Eszter ukulelézte tele a kis füleket minden jóval.
Hanna Mimivel együtt elképesztő otthonossággal mozgott a térben, és újra azt gondoltam, ha valahol a városban szívesen laknék kisgyerekekkel, az a Szent István Park környéke volna.
Lelle végigaludta, míg a nagyok megkapták az ajándékokat egy kis szívhez szóló mellett, Mikolt mondjuk nem várta meg a Mikulás eszmefuttatását a zsivány szóval kapcsolatban, Hanna pedig igencsak meglepődött, hogy a piros ruhás tudja, hogy egyre kevesebbet rágja a körmét.
Mellémkucorodva a fülembe súgta:
- Mama, ez nem az igazi Télapó, mert gumi van a szakállán... de ne mondjuk meg neki, mert nagyon megharagszik.
Valóban jobb lesz jövőre ügyesebben maszkírozni a hosszú fehér vattaesést...
2. Hétfő, dél, Hanna csoportszobájának öltözője.
Minden nap sürgetem Hannát, aki olyan lassan készülődik általában, mint egy menyasszony. Sőt. Most egy kicsit mintha gördülékenyebb lenne a dolog, pedig most is csacsog... természetesen a Télapóról, meg arról, hogy mikor jön az oviba. Kissé szórakozottan tartom a frontot, Mikolt és Áron cukorért ácsingózik, fél szemem Lellén, aki a hordozóban ébredezik.
Azért gyanús, mikor arra a mondatra, hogy Igen, hozzánk is jön szereda reggel, három pár szülői szem rámmered, majd lógva hagynak.
Este a vendégségben kiderül, a Mikulás ha éjjel érkezik.
Hopp.
Otthon még egy gyors csizmakészítés a terasztajtó elé, kis magyarázkodás a hogyan jön be hozzánk ha csukva az ablak (jó, hogy van kemencénk...), aztán elégedetten vonul a gyereksereg fürdeni, és az ágyból még a lelkünkre kötik, hogy nem szabad lemennünk, mert akkor elriasztjuk a kéményen át besurranó nagyzsákost.
3. Kedd reggel.
Csillogó szemű Hanna, kócosan, kettesével veszi a lépcsőket lefelé, nyomában a (jól lebuktattam) rózsaszín hálózsákos inkognitó Áron (mert akinek lánytestvérből három is jutott, azt ez az egyelőre lényegtelen apróság cseppet sem zavarja)
- Mikulás jött!!! csatakiáltásokkal gésázik, majd nemsokára Mikolt művésznő is érkezik, a kócos kék összhangjában.
Csudanagy az öröm, annak ellenére, hogy idén válságmikulás van mifelénk, és a játéközön elmaradt, helyette a Jóöreg a Pagonyos ezmegazt is a kisszékekre készítette. A csokitengerben lubickolva csak Hanna az, aki megkérdi, hogy akkor most neki két egyforma könyvet is hozott a Télapóka?...
4. Míg Hanna az oviban minden bizonnyal az igazival találkozik, és vízióimban csokimérgezést kap éppen, Áron nyakonlocsolja az ünneplős szépcsizmácskát málnaillatú gyerekfürdetővel. Pedig azt hittem, jó ajándék...
Plusz tanulság... vagy inkább egy hangtalan sóhaj az odasemnézés közepette: a csokit valahogy ki kellene iktatni a repertoárból jövőre.