Ádventi gyertyagyújtás az oviban

Az első igazi ovis közösségi élményünk volt ez.
Hannának is, nekünk is, hiszen tavaly kimaradt már a karácsonyi készülődés, hiába énekeltem nekik, hiába beszélgettünk a melegben a hidegről, hiába bújtuk a téli böngészőt, azért az nem ugyanaz, mint dideregve szaladni a szépruhában a jómelegbe, és sárga fénynél gyertyát gyújtani délután fél négykor...
Hanna hetek óta minden nap egy egy újabb verstöredékkel jött haza, amiből kiderült, lesz József Attila, és Fésűs Éva is, de egészen máig nem állt össze a műsor. Azt tudtam, Hanna kisszivacsként issza magába a készülődés minden izgalmát, tartja a titkot, és igyekszik minél többet kivenni ebből a bőséges kosárból, amit Csilla és Elvira készítettek nekik odabenn.
Természetesen reménytelenül korán kezdődött az ünnepség, már előre tudtam, hogy mi leszünk az utolsók, és csak reménykedtem, hogy Hannának sikerül egyedül felöltöznie abba a szépbe, amit reggel Dani bevitt vele. Elkéstünk, éppen elkezdődött az első ének, az ajtóban Hannára láttam, aki mosolygott, izgatottan, emelkedett arckifejezéssel, és kihúzta magát a kisszéken, miközben lelkesen taposta le a cipője sarkát. Kicsi rá... sajnáltam miatta.
Mikolt az ugyanolyanban a kezembe kapaszkodott, nem akart egy lépéssel sem beljebb menni nélkülem, végül egy pici helyet szorítottak nekünk, én pedig az ölemben Mimivel fotóztam ezt az első, megható, rövid, de annál kedvesebb ádventi gyertyagyújtást.
A nagyok a Betlehemi királyokat adták elő, a kicsik egy rövidke verset mondtak, a középsősök, így Hanna is, a December, december címűt. Kézenfogva csilingelték, hogy meglátod egyszercsak itt lesz a karácsony, nekem pedig elcsuklott volna a hangom, ha meg kell szólalnom, és miközben magamban magamon mosolyogva felidéztem azt az élmény, amikor a nagymamámat látom meghatódni egy egy ilyen ovis ünnepségen, és nem értem, miért kell neki sírnia, most nagyon is megértettem, mitől olyan megható a sajátunkat látni...
Volt pici ajándékozás, kis uzsonna, két hányó gyerek, sok felnőtt, akik az útban állva beszélgettek a nagyon fontos dolgokról, és bár jelen voltam itt is, ott is, a leginkább valahol Hannával szálltam a karácsony áhitatában, azzal az örömmel, azzal az emlékkel, hogy az én kis középsősöm a nagyok között ütemre ütötte a triangulumját.