Talán a háló megvonása az ok, vagy a begubózott gondolatok, akik nem akarnak a pódiumon táncot lejteni manapság, de valahogy nem tudok írni... Csak ülök, és gondolkodom, miről is, miközben annyi apróságot lehetne dokumentálni, hogy megtelne vele naponta több poszt is.
Végetért a nagy kaland, és visszacseppenve a régibe nem tudom, érdemes-e, értékes-e anniyra egy egy morzsa, hogy megosszam.
5 éve írok, majdnem minden nap. Eleinte egyfajta ventillációt szolgált a mindennapos mileszvelem és az elégjóvagyoke dilemmáim ki és elengedésére, később a dokumentálhatnék vezérelt, aztán a félelem, hogy minden, ami olyan csodálatosan egyszerű, a feledés homályába vész, és végül Malajzia... ahol egy kicsit visszatért a legelső, legismerősebb motiváció.
Naponta négyszázan olvassák, amit írok. Akkor is igen magas a látogatottság, ha épp nem írok.
Érdekel persze, hogy ki ez a tömeg, miért érdekes az, ami számomra a szürke, vagy színes, de hétköznap. De egyáltalán nem a számok miatt püfölöm a billentyűzetet, és mostanra kicsit el is bizonytalanodtam, vajon kell-e ez nekem... Vagy nekik.
A lányok nagyjából ismerik ezt a felületet, értik is, hogy róluk szól, és csak néha merengek azon, vajon itt van-e már az ideje annak, hogy megkérdezzem őket egy egy kép, vagy esemény publikálhatóságáról, vagy még ráérek ezzel. Örömmel ülnek az ölembe és nézik vissza egymást, de még sosem kérték, meséljek nekik ebből a mesekönyvből. Pedig érdekes lenne egyszer kipróbálni, mit szólnak hozzá.
Hát íme a dilemma... hogyan formáljam ismét a saját fazonomra a blogot, hogy megmaradjon a részletgazdagság is, és az elveszett kalandot is belecsempésszem valamilyen más módon. Még nem tudom. Babanaplónak már kiskamasz, nagyobb volumenhez még kicsi gyerek.
Egyelőre azt hiszem írom, ami eszembe jut, és kiderül, ebben jól érzem-e magam.
Tidak ada komentar:
Posting Komentar