Ikrecskéim

Áron mostanában előszeretettel ül le könyvvel a kezében, és már többször előfordult olyan is, hogy a nagy csendre érzékeny fülem nem tévedett, mikor odabenn megkongatta a vészharangot, hogy lóduljak, mert biztosan olyasmi történik épp, amit nem szeretnék... majd a nappaliba lépve a következő látvány fogadott:
Jó ezt látni, és nem csak mert amúgy többnyire jó, ha sietősre fogom, amikor túl hosszú az a csend, hanem mert végre elérkeztünk abba a szakaszba, amikor már Áronnak is lehet mesélni, leköti a kép, és érdeklődve hallgatja, hogy mi történik a böngésző egy egy oldalán.
Egészen más aspektusait ismerem meg ennek a sorozatnak, mint amire eddig szemem volt, mert Áront kevésbé a viszonyulások, mint inkább a járművek nevei, és az ezekhez kapcsolódó tevékenységek felsorolása érdekli, és addig küzd, míg nem megy neki is az autószállító teherautó szó. :)
Mikolt Hanna nyomdokain jár. Babázik naphosszat, és a nővérétől ellesett kifejezésekkel pátyolgatja Áront, aki a legtöbb esetben hajlik is a babaszerepre. Bármilyen nevet elfogad Mimitől, a leggyakoribb a "kicsim" kifejezés, ezt követi az a megszámlálhatatlan egyéb fantázianév, amik naponta váltogatják egymást.
Úgy látom, Mikolt egy cseppet sem vágyik az óvoda világába. Reggel ő az, aki a legkésőbb kel (a többiek átálltak a hetes ébredésre... hű de fura ez nekem még mindig), fél kilenckor még kócosan, félkábán emelgeti a hosszú szempilláit, és ha társaságra vágyik, hát elővesz egy könyvet, és mesél. Áronnak.
Áron örömmel kucorodik a kisebbik nővér mellé, és néha mamának szólítja, miközben figyel, és mutat, és ha kell csendben marad.
Talán az ő kettejük testvérsége az egyik legnagyobb ajándéka az elmúlt időknek, ennyire szorosan és jól még sosem voltak ők ketten. Persze mindig volt valami viszony köztük, de mára erősödött meg ez a szövetség annyira, hogy rám már nincs szükségük egyáltalán.
Áron is megnőtt, felzárkózott a kis csapathoz, és ha Hanna is jelen van, akkor sem lehet őt már figyelmen kívül hagyni, mert minden játékot ért, mindenben partner, sokszor persze a maga igazi fiús módján.
Elnézve őket manapság sokszor azon kapom magam, hogy ha nem figyelem Áron babavonásait, akkor egészen hihetetlen, hogy elmosódott köztük az a 16 hónapnyi korkülönbség...
Pedig nemrég volt, hogy anyukám felszisszent, mikor Mimi, merő szeretetből ráfeküdt a csöpp kis újszülöttre, aki békésen tűrte ezt. :)
És már akkor tudtuk persze, hogy nem kell hozzá nagyon sok spenótot enni, hogy forduljon a kocka, és Mikoltnak kelljen szaladnia, hogy elkerülje Áron haragját... :) A különbség köztük ma már csak nyolc centi Mimi javára magasságban, kilókban nagyjából azonosak, Áronnak pedig még mindig nagyobb a buksija néhány centivel.
És bár amikor Áron a pocakomba került, csak átfutott rajtam a félsz, mi lesz, ha ketten vannak, most, ha rájuk nézek, melegséggel tölt el... olyanok, mint az ikerek :)